Akárhányszor arra biciklizem, találkozom vele, ez pedig sokszor így van, mert a harminc kilométeres bringaköröm erre vezet, innen megy tovább Pátyra, és kanyarodik vissza Zsámbékra, a magam által megállapított szintidő erre a körre egy óra tíz perc, amit többnyire sikerül teljesítenem ha nem, rosszkedvű vagyok, ilyen az ember, teljesítménymániás, ezeken a körökön találom ki a történeteimet, és spekulálok azon, hogyan lehet a hosszú mondatokból rövideket csinálni, meg egyáltalán: kell-e szétszabdalni azt, ami amúgy egész – ilyen gondolatok suhognak az agyamban miközben suhanok a télbe forduló tájban Biatorbágy előtt, a valamikori téesztelepnél az aszfalt simaságát három kockaköves rázatócsík töri meg, pattog alattam a bicikli, visszazökkenek, észnél kell lenni, nem a szavak a fontosak, nem a szófüzérmondatok, az élet a fontos, lenni. Ezért erősen markolom a kormányt, nem engedem kiugrani a gépet alólam, egyensúlyban tartom magam. Ha nem így lenne, fel- vagy elbuknék. Az meg nem jó. Kórház, röntgen, koporsó. Maradni szeretnék még, nyakatekert mondatok és túlbonyolított, agyonmagyarázott élethelyzetek nélkül.Csak úgy, lenni. Amíg lehet. Többek között ezért köszönök rá az utca elején cirkáló biai bolondra: szia, kiabálom, heló, szevasz, szia – válaszolja minden alkalommal, és rohan tovább. Biai születésű apósom mesélte a bolondról, hogy csecsemőkorában leejtették, megütötte a fejét, aztán úgy maradt, mondta apósom. Maradt? – csodálkozom, hát ez az, bólogat az apósom, szerencsétlen ember, reggeltől estig járkál a nagyapja és az anyja háza között, igen, idézem fel a képet, az ötvenes éveiben járó féleszű befordul egy udvarra, hátraarcot csinál, jön visszafelé, ez az élete. Bizony, int az apósom, szegény anyja, hordták az orvosokhoz a gyereket, de senki nem tudta meggyógyítani, benne maradt a mehetnék. Ezt tudja. Jön-megy. Ezen aztán sokáig gondolkozom, mert hiszen az én életem sem nagyon más, jövök-megyek az időben, hol szavakkal, mondatokkal, hol biciklivel. Ha közben rám köszönnek, visszaköszönök. Ebből az is következhet, hogy engem is bolondnak tartanak. Nem baj. Szeretem a harminc kilométeres biciklis köröm, benne a biai bolondot – ha nincs ott, hiányzik. Mert szeretünk lenni. Helló, szevasz, sziasztok.
