Mókus a temetőben

Ha tudom, hogy találkozunk, hoztam volna néhány szem diót magammal, így csak néztük egymást egy ideig, aztán a mókus továbbugrált. Autó jött a sírok között vezető keskeny úton, ez már, úgy látszik, sok volt: a mókus hirtelen a legközelebbi fára kúszott. Ott leült egy vízszintes ágra, bozontos farkát maga fölé hajtotta, úgy nézett a távolodó autó után.     Halottak napja környékén sokan járnak a temetőben; egy házaspár nem messze tőle éppen akkor érkezett virággal a sírhoz, de ez a mókust egyáltalán nem zavarta. Igaz, észre sem vették, a virágokat rendezgették. Még üldögélt egy ideig az ágon, aztán újra leereszkedett, és ugrálva eltűnt a sírok között. Színesedik a temető. A kőrisek levelei még zöldek, de mögöttük egy juhar már aranysárgába öltözött, sárgul a nyír is, és égővörösen pompáznak a vadszőlő levelei. Feleségem sírján a begóniák szerencsére megúszták a néhány október közepi fagyos éjszakát. Éppen öntözni akartam, amikor méhecske érkezett, és sorra látogatta a piros virágokat. Megvártam, amíg átszáll a szomszéd sírra, ahol folytatta szorgalmas gyűjtőmunkáját. Széncinegék keresgéltek a közeli fákon, majd egymást követve továbbrepültek. Ősszel rendszeresen kis csoportokba verődve járják a kerteket vagy éppen a temetőt, de felbukkannak az ablak előtt álló, még üres etetőnél, és néha az üveget is megkocogtatják. Ne dőljünk be nekik, ne töltsük fel az etetőt! Erre csak később, az időjárástól függően, általában decembertől lesz szükségük, amikor a téliesre fordult időben valóban nehezen találnak elegendő táplálékot. Most csak tisztogassák a fákat, szedjék össze a kéreg repedéseiben rejtező petéket, bábokat, a napraforgó még korai lenne.

 

Emlékezve sokáig álltam a néma sír mellett. Közeledett az ilyenkor már oly korai este, mécsesek apró lángjai gyúltak ki és lobogtak mindenfelé. Valahol álmos hangú fekete rigó riasztott, szellő osont az ágak közt, és érintésére peregve-forogva hullottak alá a halott levelek. Már a kapu felé jártam, amikor vadludak hangja ütötte meg a fülemet. Minden ősszel megérkeznek az északi tundrák felől, felhők alatt repülő V betűik és a sejtelmesen alápermetező lúdkiáltások hozzátartoznak az ősz hangulatához. Egy dolmányos varjú károgott, s távolabbról egy másik felelt rá. Eljátszottam a gondolattal, hogy jó éjszakát kívántak egymásnak. A temető fái sötét tömeggé olvadtak össze, a vibráló, pislogó mécsesek mintha óriási szentjánosbogarak lettek volna.  

Fotó: Bécsy László