A nálunk fekvők egy része krónikus vagy daganatos betegsége miatt nem kezelhető otthoni körülmények között, vagy valamilyen szociális intézményben. Az utóbbi időben pedig egyre több elhanyagolt beteget kell felvállalnunk, akiknél a műtét, a sugárkezelés, a kemoterápia csak átmeneti javulást eredményez. Erősségünknek tartom, hogy az egészségügyi ellátás mellett lelki támogatást is igyekszünk adni; ami alatt nem pusztán a minden kórházban megtalálható lelkigondozói szolgálat jelenlétét értem. Munkatársaimmal odafigyelünk arra, hogyan telnek el gyógyíthatatlan betegeink „döntő fontosságú” utolsó hetei, napjai. Team-munkában, egymást segítve és továbbképezve évek alatt tanultuk meg, miként lehetünk támaszai a haldoklóknak. Ami a mostani helyzetünket illeti: karácsony előtt, december 18-án jelent meg a krónikus kórházakra vonatkozó új rendelet. Értelmezésünk szerint az egészségbiztosító kilencven napra vállalja a betegellátás finanszírozását, utána csak egy folyamatosan csökkenő összeget ad. Mi viszont egy mindkét lábát elvesztett, kerekes székhez kötött hajléktalant nem tehetünk az utcára a februári hidegben, hóesésben; ahogy nyilvánvalóan egy olyan daganatos beteget sem fogunk hazaküldeni, aki nem hal meg három hónapon belül… Méltánytalannak érzem tehát, hogy a krónikus osztályoknak kevesebb pénzt adnak; ez az intézkedés a létünket fenyegetheti. A betegek világnapjához kapcsolódva azonban azt üzenném, hogy a nehézségeket, a mindennapi kihívásokat összefogással megpróbáljuk megoldani. Továbbra is kitartunk a betegek mellett a hivatásunknak és a szeretetparancsnak megfelelően, ameddig csak lehet.
