A lelki ökumené útján
Fotó: Hojdák Kristóf

 

A megjelenteket Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza vezetője köszöntötte. A rendezvény házigazdája mindenkit arra biztatott, hogy elsősorban a Lélek inspirációira figyeljen.
Peter Neuner, a müncheni egyetem nyugalmazott dogmatikaprofesszora Luther tanítása az úrvacsoráról című előadásában azt vizsgálta, hogy vajon napjaink keresztény egységtörekvése meríthet-e a reformátor tanaiból. A professzor elöljáróban azt hangsúlyozta, hogy az evangélikus felekezetet az Ige, míg a katolikus Egyházat a szentség Egyházának szokták nevezni. Ez azt jelenti, hogy az előbbi az igehirdetést, az utóbbi az Eucharisztia ünneplését helyezte a középpontba. Manapság is a protestánsok szemére vetik, hogy nem vették komolyan Krisztus felhívását az Úrvacsora megünneplésére. Ezt a vádat a lutheránusok már az Ágostai hitvallásban határozottan visszautasították: „A mise hivatalos ceremóniájában semmilyen érzékelhető változás nem történt.” (Fontos, hogy az Eucharisztia gyakorlata mindig megelőzte a filozófiai-teológiai reflexiót, amely a gyakorlat jobb megélését, megértését igyekezett elősegíteni.)
A reformátorok a két szín alatti áldozás bevezetésével azt kívánták hangsúlyozni, hogy a katolikus eltévelyedéssel szembehelyezkedve visszatértek az egyházalapításnak megfelelő gyakorlathoz. A tridenti zsinat visszautasította ezt a nézetet: az Egyháznak megvan a joga ahhoz, hogy a szentségek formáját maga alakítsa. Luther is vallotta, hogy Krisztus mind a két színben teljesen jelen van, de a huszita hagyományt folytatva a két szín alatti áldozás mellett tette le a voksát. Később ez a kérdés háttérbe szorult, a Katolikus Egyház is sok esetben áldoztat két szín alatt.
Platón szerint a képmásban jelen van annak ősképe. Ebből kiindulva mondták a korai századokban, hogy Krisztus emlékezetének ünnepe leképezi üdvözítő művét. A középkor nyugati egyházában a képelmélet megdőlt. A szimbólum már nem tárta fel a valót, csak utalás lett belőle. Az arisztotelészi gondolkodás előtérbe kerülésével a trans­subs­ta­n­tiatio tana bontakozott ki: A lényeg változik át, a járulék nem. Ezt a reformátorok visszautasították. Zwingli szerint a kenyér nem test és a bor nem vér, az úrvacsoránál a Jézus tetteire való hívő emlékezés köt össze Krisztussal. Kálvin megközelítésében Krisztus keresztáldozatának emlékezete a vétel pillanatában történik; ez egy lelki jelenlét, mert a kenyér és a bor nem tudja magába foglalni az Urat. Luther szofista okoskodásnak tartotta a transsubstantiatiót, szívesebben beszélt consubstantiatióról. A katolikusok úgy látták, hogy a protestáns megközelítés szerint a kenyér és a bor Krisztus testét és vérét jelenti, míg a helyes katolikus felfogás azt állítja, hogy a kenyér és a bor egyenlő vele. A transsubstantiatio elmélete az Oltáriszentség tiszteletéhez is nagyban hozzájárult.
A katolikus-evangélikus Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló tanításról így fogalmaz: „Az úrvacsora szentségében Jézus Krisztus jelen van mint valóságos Isten és valóságos ember, testével és vérével, teljes egészében a kenyér és a bor színe alatt.” Ez a dokumentum ugyanakkor nem akarja feltárni az Eucharisztia titkát. A szubsztancia filozófiai fogalma korunkra megváltozott, ezért hangsúlyozni kell, hogy ez nem tartozik a hit tartalmi részéhez. Manapság a transzfinalizáció (célváltozás) és a transzszignifikáció (jelentésváltozás) fogalmakat használják, a reálszimbólum kifejezés pedig azt jelenti, hogy a szimbólum nem üres jel.
Az úrvacsorai közösség iránti vágyat nem lehet elutasítni, különösen a vegyes házasságok esetében nem. A katolikus tanítás szerint a felekezetileg vegyes házasság is szentségi, tehát ebben az egész Egyház valósul meg, nem az egyházszakadás. Ha az eucharisztikus közösség és az egyházközösség elválaszthatatlanok, akkor a vegyes felekezetű házasság megköveteli az úrvacsorai közösséget. Az Eucharisztia terén létező különállás felszámolása ebben az irányban talán továbbgondolható. Peter Neuner végül Karl Lehmann bíborost idézte, aki szerint teológiai szempontból az egyházszakadás nagyobb botrány, mint az inter­kom­mu­nióra irányuló kísérletek.
Reuss András előadása – amelyet távollétében felolvastak – már azért is figyelemre méltó volt, mert a katolikus szentmise-értelmezést vizsgálta – egy evangélikus teológus szemével. Véleménye szerint fontos, hogy minden felekezet úgy tudjon beszélni a másik megközelítéseiről, hogy ne vethessék a szemére: mindent félreértett. Youssef Khalil kopt ortodox pap a kopt liturgia és az utolsó vacsora összefüggéseiről beszélt. Mint hangsúlyozta, ha felfognánk azt a tényt, hogy az oltár előtt állunk, és ráéreznénk ennek a misztériumnak az ajándék mivoltára, akkor állandóan a mellünket vernénk azt könyörögve: Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekünk!
Kránitz Mihály katolikus teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja Az áldozat teológiája című előadásában azt hangsúlyozta, hogy az Eucharisztia tanításához szorosan hozzátartozik az egyházi rend szentsége. Ez azt jelenti, hogy az Eucharisztia az Egyház közösségétől és az Egyházról vallott tanítástól elválaszthatatlan. Az Egyház mutatja be az áldozatot, és az áldozat hozza létre az Egyházat. Ugyanakkor az Eucharisztia utal a parúziára is. Zalatnay István református lelkész, teológus az úrvacsoratan református olvasatát ismertetve elmondta: az úrvacsora értelmezésénél olyan doktrínákat akarunk közös nevezőre hozni, amelyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy ne lehessen azokat közös nevezőre hozni. Ma az a veszély fenyeget, hogy egyre több értelmezés születik, melyek valójában nem segítik elő a közeledést. Zalatnay István is kiemelte, hogy az úrvacsora sacra­men­tum perennis (örök misztérium), vagyis teljes mértékben nem megérthető.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.