Lelkek a gördeszkán

 

„A gyerek tehát keresi a veszélyt. Nem az a megoldás, hogy minden akadályt elveszünk előle, mert akkor önmagában botlik meg, hanem az, hogy inkább mi teszünk elé akadályokat, hogy tanulja meg leküzdeni, legyőzni őket” (Fotó: D. P.)

– Hogyan épült a pálya?

– A VARIS TOP nevű lendvai, azaz szlovén óriáscég 221. pályája a rédicsi. Igazi profik tehát az ilyenfajta építkezésben. Fontos, hogy itt nemcsak gördeszkázni, hanem görkorcsolyázni és BMX-biciklizni is lehet. A VARIS TOP szakemberei ismerik a játékok pszichológiáját is, látják, hogy a fiatalok milyen veszélyeztetett helyzetben vannak. Túl sok a gyerekek szabadideje, nincs mit tenniük, céltalanok, a felnőttek semmit nem bíznak rájuk. Nincs olyan hely, mint régen a grundok, ahol összegyűlhetnének, maradt számukra a járda meg az úttest. Ahol túl közel vannak a lakások, zavarják az ott lakókat, a járókelőket. Itt, Lentiben még a rendőröket is többször kihívták miattuk. De ahogy az építőcég munkatársai mondják, azért fontosak a mesterségesen kialakított pályák – ezek igazából lejtők, negyedívek, magaslatok, kisebbek, nagyobbak –, mert a gyerekek mindenképpen keresik a veszélyt. Ettől nem lehet eltiltani őket.

– Ez mindig is így volt.

– Persze. Régen, mikor más nem volt, felmásztak a fákra. A szüleikre ráhozták a szívbajt, mert persze a legmagasabb fákra másztak fel, leszedték a madárfészkeket, vagy ha nem is szedték le, megnézték, hány tojás van bennük, s ezeket mindennap meg kellett számolni. A gyerek tehát keresi a veszélyt. Nem az a megoldás, hogy minden akadályt elveszünk előle, mert akkor önmagában botlik meg, hanem az, hogy inkább mi teszünk elé akadályokat, hogy tanulja meg leküzdeni, legyőzni őket. Ezek a pályák egy nagy legójátékhoz hasonlíthatók, csak épp egy-egy tonna egy darabjuk. Óriási előnyük, hogy a pálya bármikor – gépek segítségével – tetszés szerint átalakítható. Sőt, a gyerekeket mindig megkérdezik az építők, hogy milyen pályának örülnének. Rédicsen is így volt, a gyerekek elmondták kívánságaikat, és teljesítették azokat. Valójában tehát ezeket a pályákat a gyerekek építik maguknak, az ő fantáziájuk, vágyaik hozzák létre a szakemberek segítségével.

– Miért éppen betonból készült ez a pálya?

– Láttam már fából és acélból készült pályákat, szépek, de sokkal hangosabbak és sokkal gyorsabban tönkremennek, mint a beton. Az építsen fapályát, aki háromnégy év múlva még egyszer ki tudja fizetni. A betonelemek csendesek, a széleik tömör gumiból vannak, európai szabványoknak megfelelő, bevizsgált elemekből épülnek. Gondolkodtam azon, hogy betonozni akár mi is tudnánk, de aztán arra jutottam, ha esetleg történik egy baleset, utána a bírósági per többe kerül, mint egy pálya.

– Nem tartott attól, hogy drága lesz az építkezés?

– Ilyenkor is nagyon fontos a Jóisten segítségét kérni. Azt mondják, bölcs ember az, aki gondolkodik, mielőtt csinál valamit. Még bölcsebb az, aki imádkozik, mielőtt elkezd gondolkodni. Én Szent Józsefre bíztam ezt az építkezést. A pályát a legsportosabb pápáról szeretnénk elnevezni: Boldog II. János Pál pápáról, bár gondoltam Kaszap Istvánra is, ő is nagy tornász volt. A Boldog II. János Pál pápa név felvétele iránti kérelem már Rómában van. A pályaelemek végleges elhelyezését július közepére tervezzük. A pálya elemei tizenkétezer euróba, azaz három és fél millió forintba kerültek. A kavicságy elkészítése és a terepmunkák költségei már most közelítenek az egymillió forinthoz. A betonpályához pedig 60-80 köbméter beton kell, az húszezer forintjával tetemes összeg.

– Honnan volt erre pénz?

– Ebben a mai, gazdasági válságos világban nagyobb cégek is hónapról hónapra élnek, mégis több vállalkozó felhívott, hogy vállalja például a földmunkákat, vagy a betonozásban segít, vagy ad tíz köbméter betont. A VARIS TOP is rendkívül nagyvonalú volt, jelentős árengedményt adtak, és részletfizetési kedvezményt. Pályázati pénzek is akadtak. Örülnék, ha a rédicsi pályánk igazi hungarikum lenne, mert az egész világon kínlódnak ezzel a korosztállyal, semmit se tudnak velük elérni. Sehol sem tudnak látványos eredményeket felmutatni a kamaszok nevelésében.

– Megváltoztak a pályától a rédicsi gyerekek?

 – Határozottan. Asaját szájukból hallani az örömet, meg látni rajtuk, hogy végre érzik, hogy komolyan vették őket. A lenti gyerekek is már négy éve szeretnének egy ilyen pályát, ezer aláírást gyűjtöttek össze, elkezdték járni az intézményeket, hivatalokat, de mindenhol süket fülekre találtak. Mondták is, hogy nem gondolták volna, hogy éppen egy plébános fog nekik segíteni. Most a lenti polgármester úr, Horváth László és rédicsi kollágája, Stokker Sándor is rendkívül segítőkész volt, gyorsan kijelölték a pályák helyét, így belendülhetett az építkezés.

– Honnan vette a bátorságot egy ilyen nagyszabású vállalkozáshoz?

– Nagy példaképem Boldog II. János Pál pápa, aki együtt túrázott a fiatalokkal, együtt biciklizett velük, nem mellesleg kiváló síelő is volt. Nemcsak lecsúszkált a kis vacak lejtőkön, hanem profi volt. Több papnál láttam, hogy együtt sportol a gyerekekkel, fociznak, pingpongoznak, csocsóznak, túráznak. Hiszen furcsa is lenne, ha minden pap gördeszkázna. Tudják azt, amire Boldog II. János Pál pápa oly sokszor felhívta a figyelmüket, vagy Don Bosco is: a játékon keresztül vezet a leggyorsabb út a fiatalok szívéhez. Egy végigfocizott délután többet érhet, mint száz hittanóra. Természetesen kell a hittan is, de jobban megérinti őket, ha együtt játszunk.

– Lehet nevelőeszköz a gördeszka?

– Mondják, a gyerekeket játék közben, a felnőtteket építkezés közben lehet igazán megismerni. Ez így van. Miközben együtt sportolunk, játszunk a gyerekekkel, a lelküket is nevelni tudjuk. Nálunk a pályán egyre ritkább a durva beszéd, én is, a közösség is formáljuk őket. Kevés sportágban lehet azt megcsinálni, amit a mieinkben, hogy különböző korosztályok együtt játszanak. Gördeszkázni, görkorcsolyázni, biciklizni akár a nyolc-tíz évestől a harmincévesig tudnak együtt. Öröm látni, hogy figyelnek egymásra, mert muszáj megvárni, míg az egyik végigmegy a pályán, különben összeütköznének.

Zalában az év embere lett 2010-ben

– Ha már így belendült, gondolom, nem áll meg itt.

– A napokban voltam a kőszegi polgármester úrnál gördeszkapálya-építés ügyben. Azt mondta, a fiatalok ott is imádják a veszélyt, a hegyekből szuper downhill biciklikkel jönnek le iszonyatos sebességgel, mert azt élvezik. Sok baleset is történt már. A kőszegi polgármester tehát azonnal az ottani gördeszkapálya-építkezés mellé állt, hiszen ha az meglesz, a gyerekek ott fognak játszani, és nem a természetvédelmi területen száguldoznak. Pályaépítést tervezünk Zalaegerszegen, Nagykanizsán és kisebb községekben is.

– Mi történt a You Tube-os „fellépés” óta?

– Amióta közismertté vált, az interneten bárki megnézheti a nevezetes gördeszka-mutatványom; az emberek körülöttem sokkal nyitottabbak lettek, mint korábban. Ez a három perc sok mindent megváltoztatott. A felvételt eddig kilencszázezren nézték meg. A You Tube-siker után jött csak a nagy médiaérdeklődés. A You Tube-történetet akár közvélemény- kutatásnak is minősíthetjük, hiszen világosan kiderül belőle, hogy a fiatalokat mi érdekli. A gördeszkázás. A Lélek ott fúj, ahol akar. Az internetes hozzászólásokban megmutatkozik a lelkük. Sokan kezdik úgy, hogy „nem vagyok én olyan templomba járó szentfazék, de szeretném megkérni a plébános urat, hogy tavasszal, amikor az esküvőnk lesz, mondjon értünk egy fohászt, mert le a kalappal maga előtt”. Tehát a hozzászólások kilencven százaléka pozitív. Ez azért nagyon nagy eredmény, mert az a korosztály, amelyiket fásultnak, cinikusnak, mindent megvetőnek tartanak, a lázadóknak, a nihilistáknak mondottak, akiknek semmi sem tetszik, a gördeszkás papra azt mondják: ez igen.

– Mit szólt az egyház?

– Az egyháznak ez nem új arca. Mindig is volt ilyen. Az más kérdés, hogy Néri Szent Fülöpöt vagy Bosco Szent Jánost vagy akár Assisi Szent Ferencet is a társaik igazából bolondokházába akarták zárni. A kortársak soha nem értették meg őket. Igaz, hogy őket a Szentlélek irányította, a társaiknak viszont a nevét sem tudjuk ma már. Én a ferencesekhez jártam gimnáziumba, volt egy szalézi tanárom, Lukács István, aki magyart tanított. (Az Új Embernek évtizedeken át külsős szerzője volt – a szerk. megjegyzése.) Ő beszélt nekünk először Bosco Szent Jánosról, hogy a gyerekek kedvéért zsonglőrködött, s megtanult szaltózni. Ha akkor lett volna gördeszka vagy görkorcsolya, biztosan azokat is megtanulta volna használni.

– Mi az összefüggés a sport és a lelki nevelés között?

– Ép testben ép a lélek. Ősi igazság. A test hat a lélekre, a lélek meg a testre. Ha nem foglalkozom a testemmel, a lelkem sem bírja a terhelést. Az ember csak edzetten bírja ki a nehéz megterheléseket – amelyek igazából nem is fizikai, hanem inkább lelki súlyok. Mindnyájan cipeljük a terheinket, raknak ránk bőven. Szent Ferenc azt mondta, hogy „a szamár testvérrel mostohán bántam”. Ő is érezte a végén, hogy nem kellett volna túlzásba vinnie az önsanyargatást. Mécs László is milyen szépen megfogalmazta, hogy a szamár testvér merre viszi az embert, merre viszi a lelket. Igen, az viszi a lelket, a szamár testvér, a test. Ha Boldog II. János Pál pápához kanyarodunk vissza, felidézhetjük, hogy ő, még akkor is, amikor beteg volt, mindig szakított időt például a sétákra. Amikor megválasztották pápának, kérdezték tőle, hogy mit szeretne. Az mondta, egy uszodát. Hát az nagyon sokba kerül, mondták neki, a pápa pedig visszakérdezett: „Mennyibe került a pápaválasztás?” Mondták, hogy mennyibe, ő meg azt válaszolta, hogy húsz éven belül nem lesz ilyen kiadás, ha lesz uszoda.

– Tehát a pap is törődjön a fizikumával.

– Ha teljes, felelős életet él, ez nem is lehet kérdés. A papnak az imádság és a lélek emberének kell lennie. De ha mi, papok púposak vagyunk, meg betegek, gyengék, ha nem bírjuk a terhelést, és panaszkodunk három mise után, hogy fáj a lábunk, nem bírunk a gyóntatószékben ülni két-három órát, mert itt fáj, ott fáj, amott fáj, akkor ne várjuk, hogy a fiatalok papok akarjanak lenni. Aki nem bírja a terhelést, azt semmilyen munkahelyen nem értékelik sokra.

– A gyerekek lelki nevelése nyilván nem csak a sport kapcsán kerül szóba.

– Ez így van. Ha a gyerekek szüleivel beszélgetek, kiderül, azt tudják, hogy a gyereket kell etetni, öltöztetni meg taníttatni. De hogy a lelkével is kell foglalkozni, azt kevesen tudják. A papnak ez a dolga. Én vissza szoktam kérdezni, amikor ezek kapcsán gondok vannak: „Járnak-e szentmisére? Szoktak-e imádkozni?” Nem. Hát akkor hogy lehet megkeresztelni a gyereket, ha a szülőknek ezek egyáltalán nem fontosak? Egy apuka egy ilyen alkalommal összeszedte a bátorságát, és visszakérdezett: „Tudok én abból cipőt venni a gyerekemnek, ha elmegyek templomba?” Mondtam, hogy igaza van, abból cipőt venni nem lehet, de a gyereknek nemcsak lába van, sőt, nemcsak feje van, hanem lelke is. A templomban valami olyat kapunk, ami a szívünknek, a lelkünknek szükséges. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten ajkáról származik.”

– Ahogy látom, nem magányos harcos.

– Hát hogy lennék én egyedül? A Jóisten mindig velem van. A környéken sokan mellém álltak. Nagy megtiszteltetés is ért, tavaly én kaptam meg „az év zalai embere” címet. Adtak hozzá egy szép rézplakettet, almát ábrázol, aminek a szára kereszt. Én ezt úgy magyarázom, hogy az alma mi vagyunk, a bűnös emberek, de a kereszt segítségével kijövünk a bajból. Annak idején a Jóisten adott nekem kiváló egyensúlyérzéket, most meg adott sok jó barátot, akikkel együtt megépítettük ezt a pályát. Bízom benne, hogy hamarosan a huszadik megáldására gyűlünk majd össze. Nagy csoda az, hogy ennyien segítenek ezekben a válságos időkben. Ez a szeretet. Ez azt jelenti, hogy az egyház él.

A beszélgetés végére beborul az ég, hatalmas szél támad, fekete felhők rohannak felettünk. „Előbb kellett volna fényképezni”, mondja Lendvai Zoltán, és kiautózunk a faluszéli pályára. „A gyerekeknek van eszük, hazamentek, hiszen itt a vihar”, ugrik rá gördeszkájára a rédicsi plébános. Mozgásba lendíti magát, és körözni kezd. Karjai akár a madárszárnyak, szeme élénken villan, akárhányszor elsuhan mellettem. „Látod, kiabálja bele a már viharos szélbe, látod, így kell a földön repülni!” Az úton apró gyerek szalad felénk. „Gyere csak, Rómeó” – mondja a pap. „Dicsértessék a Jézus Krisztus” – köszön a fiú. Aztán csak állnak ott egymás mellett a betonelemek között, és mosolyognak azon, hogy én le akarom fényképezni a szeretetet.

Fotó: Dippold Pál