Hajdan szokás volt a pünkösdi király és királyné választása. Már a középkorban is tartottak ügyességi versenyeket a legények, amelyeken eldöntötték, ki a legkülönb közülük. Később az az ember vezette a többieket, s különféle kiváltságokkal ruházták fel, például minden lakodalomba, mulatságba meghívták, vagy ingyen ihatott a kocsmában. Egyes vidékeken ekkor avatták férfivá a legényeket. Az ilyen, világi jellegű pünkösdi mulatságokat a XVII. századtól kezdve tiltó rendelkezésekkel igyekeztek megszüntetni, és az ősi tavaszi ünnepet keresztény tartalommal megtölteni.
A pünkösd a természet megújulása, az öröm és az élet ünnepe. A régiek ilyenkor a nehéz nyári munkák megkezdése előtt megálltak egy pillanatra, ünnepeltek, és hálát adtak mindazért, ami igazán fontos volt számukra. A Szentlélek eljövetelét várták, s a Lélek erőt adott nekik a folytatáshoz, a megújuláshoz. Akárcsak Jézus feltámadása után az apostoloknak. Pilinszky János fogalmazza meg nagyon szépen, mit is jelent mindez: „(…) a Szentlélek Úristen eljövetele vihar és tűz. Vihar, amely elseper minden értéktelent, minden kétséget, minden sötétséget az emberből, s amely világosságot gyújt az emberi lélekben. Felnyitja az emberi szemet, hogy ne csak alkotni tudjon, hanem valóban boldog legyen és az Isten útján tudjon járni. (…) Tűz a Szentlélek Isten eljövetele. Az isteni szeretet az ember lelkét feltüzesíti, hogy ne csak szájjal, de tettekkel is szeresse az Istent. Erre kell a Szentlélek tüze és ezt kapták az apostolok Pünkösd ünnepén. Azóta jár körül és tüzesíti a mi lelkünket is a nagy parancsban: a felebaráti szeretetben.”
