Lélektan csellóval
Fotó: Németh András Péter

 

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar évadtájékoztatója a Művészetek Palotájában, és egy műsorszám Bachtól a következő szezon rezidens művésze, Várdai István előadásában. A világjáró csellista mellett ott a másik nagy tekintélyű díszvendég, a hangszere: a megidézett komponistánál tizenkét évvel korábban, 1673-ban született, „Ex du Pré–Harrell” néven jegyezett Stradivari, amelyet 2016-ban egy német mecénás ajánlott fel neki. Tartózkodó, már-már komor megjelenésű zeneszerszám. Egyéniség. A szolid fénnyel megvilágított pódium félhomályában tompán csillog, inkább csak dereng a sötét árnyalatú lakkozás. Meglepően erőteljes, teret követelő, ugyanakkor rendkívül érzékeny, bársonyos a hangja. Ahogyan – sokszor közhelyesen – mondják: lelke van. De tényleg. Különös, bizonyos tekintetben megrendítő időutazás ez a néhány perc. Ritka társaság: barokk és kortárs nagymesterek szimultán jelenléte. Amikor Várdai Istvánt beszélgetésre kértem, arra gondoltam, legjobb lenne egy párhuzamos pályaképet felvázolni. Onnantól, hogy megkapta azt a csellót, amelyen egykor Jacqueline du Pré, majd Lynn Harrell játszott.

– Közvetlen kapcsolatom korábban nem volt ezzel a hangszerrel; ha lemezről, rádióból hallottam is a hangját, nem tudtam, hogy erről van szó. Nem tartottam számon. Viszont ismertem Lynn Harrell egy-két olyan felvételét, amelyek abban az időszakban készültek, amikor ezen a csellón játszott. A YouTube-on például fenn van egy felvétel a korábbi tulajdonosával, Jacqueline du Prével is,
Mendelssohn Dal szöveg nélkül című darabja. De persze körülbelül három héttel azelőttig, hogy megkaptam a hangszert, nem kapcsoltam össze magamban ezeket az információkat, zenei élményeket. Ez a cselló nem volt ott a piacon: miután Lynn Harrell eladta, kézről kézre járt. Egy befektetőhöz került, aki különböző okokból értékesítette. Voltak páran, akik érdemesnek tartottak arra, hogy egy igazán top hangszerhez jussak. Hallották, hogy hozzáférhetővé vált, s aztán egyszer csak felhívtak azzal, hogy egy támogató megvenné nekem.

Jacqueline du Pré másik Stradivarija került korábban Yo-Yo Mához?

– Du Pré huszonkét-huszonhárom éves koráig játszott ezen a hangszeren, s akkor kapta azt a kisebb Stradivarit, ami jelenleg is Yo-Yo Ma csellója. A nálam lévő a Stradivari által épített első hangszer, amelyen még erősen érződik „tanulmány” volta, az Amati-vonal. Akkoriban harminc-negyven év leforgása alatt sokat változott a hangzásigény a csellóval kapcsolatban. Kilépett a bőgő, a basszus hangszer szerepéből, kezdett átalakulni, kicsit „szólistább” lett. Ezzel párhuzamosan Stradivari csökkentette modelljei méretét, amíg 1704–1705 körül kialakult az úgynevezett B modell. Ez a mai napig meghatározó, kicsit uniformizált, de mindenki számára ideális méretű hangszer. Kényelmesebben használható, mint a korábbi változat. Nekem viszont az is tetszett benne, hogy nagyon nagy. Passzol a testméreteimhez, a magasságomhoz. Számomra ideális, valószínűleg a legtöbb csellistának nem annyira. Jacqueline du Prének már eleve nehéz lehetett tartania, mert nagyon széles a hangszer.

A cselló esetében is úgy van, mint a nagy énekeseknél: a felvételekről is megismerni a hangját? Archív anyagokat hallgatva be tudná azonosítani a hangszert?

– Lehet, hogy felismerném. Főleg, ha az lenne a kvízfeladat, hogy mondjam meg, a hallott öt vagy tíz hangszer közül melyik az enyém. Énekesnél képezni, formálni, valamilyen szinten alakítani lehet a hangot, de az mégiscsak egy adott dolog, teljesen egyéni színezettel. Az énekhangot ezért könnyebb megismerni. Itt viszont még azzal is számolni kell, hogy a vonós hangszerek beállítása még az elmúlt harminc évben is rengeteget változott. A lehetőségek, az anyagok, a húrok minősége… – és ami a legfontosabb: ki mit tud kihozni az adottságokból. De a kérdésre visszatérve, azt hiszem, felismerném. Persze nem lenne könnyű, mert a felvételeket hallgatva inkább az előadókat szoktam beazonosítani. Az autóban ülve (Baráti) Kristóffal néha a játékmód, a hangzás alapján próbáljuk megtippelni, hogy melyik zenekar vagy szólista szól a rádióból. Ha felvételről hallanám Jacqueline du Prét vagy Lynn Harrellt, meg tudnám mondani, hogy ez a hangszer szól-e.

Különös érzés lehet egy olyan hangszeren játszani, amelynek ekkora kultúr- és zenetörténeti múltja van. Belegondolt már, egyáltalán bele lehet gondolni abba, hogy milyen művészsorsok, emberi drámák, sikerek, küzdelmek, háborúk tanúja lehetett ez a cselló az elmúlt háromszáznegyvenöt év alatt?

– Természetesen mindez valamilyen módon „hozzáad” az előadásmódomhoz. Hála Istennek azon a szinten, ahol ma már az életem, a művészi pályám zajlik, sokkal fontosabbak a „nem materiális inspirációk”.
Motiváció tekintetében meghatározó a hangszer spirituális vonatkozása. Az energiák, amelyek a zene által áthatották, azok a rezgések, impulzusok, amelyek érték, amelyeket belevittek az előző használói, túlmutat a fizikailag mérhető valóján. Több annál. Végeredményben rajtam múlik, hogy mit tudok átérezni, „kivenni” belőle. Engem egyértelműen mindennap inspirál. Fenomenális hangszer. És folyamatosan változik. Az elmúlt másfél évben hangszerésszel természetesen mi is alakítottunk rajta, egy-két dolgot optimalizáltunk. Belülről, statikailag is karban kell tartani. Nagyon kell rá vigyázni, hogy ellen tudjon állni annak a majdnem nyolcvankilós nyomásnak, ami a megfeszített húrok által a tetőre nehezül. Azáltal, hogy közelebb kerültem a hangszerhez, érzem, mire van szüksége, melyek azok a mikrotényezők, amelyektől máshogyan reagál. Ténylegesen, fizikailag érzékelhető és hallható az alakulása. Mert a hangszer nyílik attól, hogy „jó irányba lett játszva”.

Van olyan korszak, szerző, stílus, amit kifejezetten szeret ez a cselló, amelynek a megszólaltatására különösen ideális?

– Abszolút univerzális, mindenre alkalmas, de a karakteréhez a tartalmasabb, akár a mélyebb regisztereket igénybe vevő, a csellóval mint hangszerrel igazán „önazonos” darabok passzolnak a legjobban. Előfordul, hogy egy Paganini-hegedű caprice-t gyakorolok, mert jót tesz a technikának. Persze kicsit furcsán veszi ki magát, amikor az ember ott a nagyon magas lágékban, a hangszer utolsó öt-tíz centijén játszva „kukorékol”. Megszólal az is, csak nem önazonos. Szóval a legjobban azt szereti, ami csellókarakterű.

Hivatását nézve, az interpretáció, a megszólaltatás módját, elvét tekintve mi az, amit a zenében a legfontosabbnak tart?

– Nehéz megragadni, nem lehet a zenét szavakba foglalni. Gyakran mondják, hogy a zene a lélek nyelve, ezért is univerzális. Én is így gondolom. Számomra az egyik legfontosabb aspektus, hogy mit írt le a szerző mindenféle spekuláció nélkül. Eleinte szimplán nézem az instrukciókat, amiből akkor már kialakul egy „-tól–ig”. Természetesen e két végpontot a személyes ízlésem határozza meg. Úgy érzem, hogy minden darab előadásmódjának megvan a saját, önálló „gravitációja”. Ha nem ellenkezem, és nem találok ki különböző faksznikat, amelyekről azt gondolom, hogy jobbá teszik a darabot, mint amilyen, akkor ez a gravitáció egy idő után oda rendezi az előadást, ahol annak lennie kell. De emellett ott a megélt/átélt személyes idő is, az érés, az érzelmi intelligencia fejlődése, az intuíció, amelyek segíthetnek e zenei „rezgések” megértésben, az érzelmek leképezésében. A barokktól kezdve a XX. század elejéig-közepéig az érzelmi dominancia határozta meg a zenét. A kortárs, nagyon modern daraboknál persze már mások az alapok. A tanulás, az érés hosszú folyamat, kicsit hasonlít a faragáshoz vagy akár egy hangszer születéséhez. Pár hete a The Strad magazinban olvastam egy cikket a nagy olasz hangszerkészítő mesterek „titkáról”. Arra utaló jeleket találtak, hogy a már összerakott, de még lakkozás előtt álló hangszert kipróbálták. Játszottak rajta egy ideig, majd szétszedték, még alakították, hangolták a fát, aztán újra összerakták… – és ez így ment mondjuk egy éven át. Amikor beállt a szerkezet, kész volt a hangolás, akkor lakkozták le. Így van az általam játszott darabok esetében is: amikor először mutatom be az adott szonátát, versenyművet, nem olyan, mint amilyen tíz év múlva lesz. Nekem megvolt az az előnyöm, hogy viszonylag későn, nyolcévesen kezdtem el a hangszertanulást, viszont technikailag nagyon gyorsan eljutottam egy magas szintre, és onnan kezdve már azok a darabok foglalkoztattak, amelyeket ma is játszom. Vagyis elég idő volt arra, hogy beérjenek.

A látásmód, stílus, ars poetica kialakításában szerepet játszottak nagy elődök, mesterek, ideálok?

– Sok és sokféle példaképem volt és van is, akiknek az előadásmódját bizonyos szempontból kedvelem és azonosulni tudok vele. Így voltam a tanáraimmal is. Szerencsém, hogy egyikük sem próbált meg a saját képére formálni, nem akartak átalakítani, hagyták kibontakozni az egyéniségemet. Rengeteg előadóra felnézek a komolyzenei élet különböző területein. Sokakat nagyon tisztelek a művészek, de a sportolók közül is. Visszajutunk oda, hogy ki és miben inspirál. Egyvalakit, aki mindenben, olyat nem tudnék mondani.

Jelenleg Németországban él, de rendszeresen fellép itthon is. A jövő évadra például Önt választották a Nemzeti Filharmonikusok „rezidens művészévé”, októberben, majd 2019 májusában többször is koncertezik a zenekarral…

– Fontos számomra, hogy minél több időt töltsek a családommal. Amikor tudnak, jönnek velem, de például tavaly az év kétszázhatvan napján úton voltam. Persze eleve benne volt a pakliban, hogy ha az ember zenész lesz, járni fogja a világot. Mindig is az volt a tervem, célom, hogy amerre visz az élet, összegyűjtsem az impulzusokat, élményeket, és olyan dolgokat tanuljak, amelyeket később otthon megoszthatok másokkal. Már persze ha ez valakit érdekel. Úgy tűnik, hogy hála Istennek sokakat érdekel, amit csinálok. A tanulás folyamata és most a tanítás is ugyanerről szól. A mindennapi gyakorlásba bele lehet fáradni, ott is kell az inspiráció. Az egyik nagy ösztönző erő az utazás és a koncertezés lehetősége. Örülök, hogy ezzel együtt otthon is aktív részese lehetek a zenei életnek. Új fejlemény, hogy idén szeptembertől a bécsi zeneművészeti egyetemen rám bízták a szólistaosztályt. Elődöm az a másfél évvel ezelőtt elhunyt osztrák csellista, Heinrich Schiff volt, akinek az egyik hangszerén a Stradivari előtt én is játszottam. A „székhelyem” Németországból átkerül Bécsbe vagy a környékére, úgyhogy rezidensi mivoltomban a Bécs–Budapest-tengelyen még közelebb lehetek Magyarországhoz. Így az otthon időközben elindított projekteket is jobban tudom majd menedzselni.

 

Egy hozzászólás a(z) “Lélektan csellóval” bejegyzéshez

  1. Szőts András szerint:

    Rendkívül tartalmas és érdekes ez a beszélgetés, még a kiváló muzsikust jól ismerőknek is:

    tehetség-hivatás-közönség-család-haza

    http://forum.index.hu/Article/showArticle?t=9229954

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.