Olyan erő ez, amelynek nincsen párja” (EG 276). Akármilyen rosszat látunk is a világban, „a sötétség közepette mindig felfakad valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz” (uo.). A feltámadás hite az élet hite, annak bizonyossága, hogy nincsenek elvesztett helyzetek, megváltozhatatlan szituációk. Péter apostol írja: „Nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá Isten élő és örök szava által” (1Pt 1,12). Ennek a látásmódnak így nyújtja összegzését a pápa: „A hit azt jelenti, hogy hiszünk Őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával tud jót kihozni a rosszból is” (EG 278).
E csodálatos életerő elhozója, a szüntelen születés és változás munkálója maga a Szentlélek, aki nemcsak létrehozta pünkösdkor az egyházat, de azóta is vezeti, és hatóerővel ruházza fel szolgálatát, evangelizációját. Igen, a Lélek erejében mi mindannyian termékennyé válunk. Ez még akkor is így van, ha munkánk látszólag eredménytelen. Valódi szentlelkes „misztika” bontakozik ki szemeink előtt, amely megváltoztatja viszonyunkat a valósághoz: „Néha úgy tűnik, erőfeszítéseink teljesen eredménytelenek, de a misszió nem üzleti vállalkozás vagy terv, nem is humanitárius szervezet, nem is látványosság, amelynek esetében megszámolhatnánk, propagandánk eredményeként hány nézője volt; ezeknél sokkal mélyebb, olyasvalami, amire nem alkalmazható semmilyen mérce. Az Úr talán arra használja majd fel elköteleződésünket, hogy a világ egy másik pontján árassza ki áldását, ahová mi soha nem fogunk eljutni” (EG 279).
Sajátos vetülete e Lélektől eltöltött hívő magatartásnak a közbenjáró ima (EG 281–283). Ebben átéljük a radikális mások felé fordulást. Aki közbenjár, végre már nem önmagával foglalkozik ima közben. Az megtanulta a Krisztusi példát, a másokért való létezést. Ettől nem elszegényedik, hanem gazdagodik a személyes istenkapcsolat. „(…) a közbenjárás nem szakít el az igazi szemlélődéstől, mert az a szemlélődés, amely figyelmen kívül hagyja a többieket, ámítás” (EG 281). A naponta gyakorolt közbenjárás pedig idővel átalakul a szüntelen hálaadásba: a másikért, a világért, mindenért. Új, hiteles, élő, szeretettől áthatott keresztény ember születik így.
