Lehulló fecnik – maradandó életmű

Az első világháború végén hatalmas olajos vásznakat bocsátottak árverésre valahol Budapesten. A piacosok már szép számmal megjelentek, mert az ekhós szekerek borítására éppen alkalmasnak mutatkoztak a vásznak. Egy fiatal építészmérnök is hallott az árverésről, s atyai örökségén fölvásárolta a szekeres gazdák elől a vásznakat. Ezért ismerheti ma a világ Csontváry Kosztka Tivadar művészetét…

Azt gondolnánk, ilyen csak régen fordulhatott elő. Öt esztendeje hunyt el Prokop Péter festőművész, mint a bevezető idézetben magáról mondja: „pap festő”, s halála után a rendkívül gazdag életműből, mint mostani kiállításának megnyitóján hallhattuk, bizony számos az enyészeté lett. Nemtörődömség, érzéketlenség? – ne keressük a gyarló emberi motívumokat, figyelmünket irányítsuk inkább a megmaradt művekre, amelyek egy részéből Magyar szentek címmel március 1-jén nyílt kiállítás Budapesten, a Magyarországi Lengyel Katolikusok Szent Adalbert Egyesülete rendezésében a Lengyel Házban. Az alkalmat Prokop Péter születésének kilencvenedik évfordulója szolgáltatta.

Valaha Kalocsán a papi szabó egyik fiúgyermeke a sok közül a szabóasztalról lehulló szabásmintapapírokra kezdett rajzolni. „Nem zárulhatunk el a szép elől lelkünk megcsorbulása nélkül. Az igazság, a jóság és a szépség keresése elválaszthatatlanul összefüggő feladatunk. Ahogy nem elég, ha imádságunk csak ványadt szócséplés, eszünk és szívünk teljes színes elragadtatására törekedjünk” – olvassuk nála, s visszhangzik bennem többször említett gondolata: a szent témát is el lehet sekélyesíteni, ha egy hanyag és tehetségtelen ember nyúl hozzá.

Magyar szentek a falakon, akik közül sokan egyben a lengyel népnek is szentként tisztelt tagjai. A magyar történelem szép számmal adja a Hedvigeket, Kingákat és másokat, akik Prokop Péter szaggatottan izgalmas, impresszióval teli képeiről tekintenek ránk.

A papi szabó fiából a jezsuita gimnázium után fölszentelt pap lett, akinek főpásztora végül megengedte, hogy a Képzőművészeti Akadémián folytassa tanulmányait. Akkor már szolgálati helyén és másutt több templomot festett ki.

1948-ban azonban, éppen végzés előtt érseke hazarendelte, mondván, az iskolák államosítása után nincs már szükség a katolikus tanítóképzőben festő tanárra. S amikor Kalocsán a székesegyház előtt összetalálkozott Belon Gellérttel, aki azt kérdezte tőle: Hát maga még itt van? – nekiindult a jugoszláv határnak, hogy néhány hónappal később Rómába érkezzen.

A festő maradandó művei közé tartozik élete is: az a következetesség – megszállottság? -, amellyel űzte-hajtotta, az alázatosság számos tanújelét adva, művészi küldetését, amit e sorok írója Árpádházi Szent Margit nádlánytörékenységű portréja előtt szakrális realizmusként fogalmaz meg magának, bár tudja, a nagy művészet nem viseli el a szabóolló mesterség követelte szolgaságát – talán ezt érezte-tudta Prokop Péter már akkor, amikor gyerekként a lehulló fecnikre rajzolt.

Ennek a kiállításnak az anyaga megérdemelné, hogy a képekhez kapcsolódó kultúrtörténeti előadás keretében körbejárja az országot. Ismerjük meg saját sorsunkat, amelyet e nagy művész képein a történelem sáros mocsarában is talajközeli reménységgé formál bennünk – mert nélkülünk, akikben megfogalmazódik, nem létezik történelem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..