A szlovák fővárosban lakó magyarok ugyanis szomorúak, hogy elveszítik szeretett lelkipásztorukat, de örülnek is, mert így a Csallóköz nyugati felét is magában foglaló érsekség magyar híveinek is a nyelvüket, kultúrájukat jól ismerő pásztora lesz. A pozsonyi ünnepségen beszélgettünk az új püspökkel.
– Ön a néhány éve alapított Pozsonyi főegyházmegye első segédpüspöke. Hogyan tekint e nagy feladat elé?
– Nagyon örülök, de érzem azt is, hogy ez nagyon nagy felelősség. Most, hogy készülök e szolgálatra, a legfontosabb, hogy ráhagyatkozzam arra, aki minden szolgálat forrása, vagyis Jézus Krisztusra. Ő tudja, mi lesz, én nem. Én csak elvállalom e meghívást, amelyet a nuncius úr közölt velem.
– Stanislav Zvolenský érseknek eddig is közvetlen munkatársa volt szóvivőként. A március 17-i püspökszentelés után a magyar hívek körében folyó lelkipásztori munkáért lesz felelős?
– A koncepció nem az, hogy az érsek rám bízza a magyar híveket, hanem hogy együtt gondozzuk őket. A kinevezésem nem azt jelenti, hogy mostantól az érsek nem óhajt kapcsolatot tartani a magyar hívekkel és papokkal. E feladat ellátásában is a segítségére leszek, és közösen arra törekszünk, hogy együttműködjünk az egyházmegye minden hívével és papjával.
– Valamikor Pozsony arról volt nevezetes, hogy háromnyelvű város volt. Fontosnak tarja, hogy a lelkipásztorok ismerjék, beszéljék az egyházmegye területén élő hívek nyelvét?
– Ha a pap szereti a híveket, megtesz mindent, hogy a rábízottak megismerjék Isten igéjét. És az igét a leginkább úgy lehet megismerni, ha az ember a saját anyanyelvén hallja. Magától értetődik tehát, hogy ha valaki magyarok között szolgál, akkor az ő nyelvükön igyekszik szólni hozzájuk.
– Úgy tudom, szlovák az anyanyelve. Mikor és hol tanult meg ilyen szépen magyarul?
– Pozsonyi születésű vagyok, és családunkban három nyelvet beszélt mindenki. Édesapám, édesanyám, a nagyszüleim mind tudtak szlovákul, magyarul és németül. Anyai nagyapám evangélikus német, a másik nagyapám görögkatolikus ruszin, egyik nagymamám német származású, de mélyen magyar érzelmű katolikus, a másik nagymama pedig szlovák katolikus volt. Vagyis szlovák, magyar, ruszin és német gyökereim egyaránt vannak, de ezzel sohasem volt gond a családban.
– Értékes örökséget kapott családjától. A történelem azonban sajnos úgy alakult, hogy ezek az erények, melyek a pozsonyi polgárságot jellemezték, mára elhalványultak.
– Én a nagyanyámmal szinte csak magyarul beszéltem, de mikor ő 1982-ben meghalt, kiestem a gyakorlatból. 1997-ben lettem a pozsonyi magyarok lelkésze a ferences templomban. Kezdetben kerestem a szavakat, és sok hibát ejtettem. A hívek azonban segítettek, bátorítottak. Ha az emberek látják, hogy valaki nem beszéli a nyelvüket tökéletesen, de igyekszik, vagyis látszik, hogy kész áldozatot hozni értük, meghálálják ezt a törekvést.
–Egyháztörténelmet tanít a pozsonyi kispapoknak. Mi a legkedvesebb témája?
– A pozsonyi dóm története foglalkoztat leginkább. Ki is adtunk róla egy hatszáz oldalas könyvet. Aprólékosan leírtunk mindent, amit csak lehetett e csodálatos templomról. Minden lehetséges forrást összegyűjtöttünk. Nagyon sok értékes tanulmányt találtam a XIX. századi magyar folyóiratokban. Az utóbbi években volt több olyan esemény, amely a székesegyházra vonta a figyelmet. Az első az volt, amikor a torony csúcsáról levették a Szent Korona-ábrázolást, restaurálták, újra bearanyozták, és mielőtt visszahelyezték volna, kiállították a templomban. A levételkor fedeztük föl, hogy a koronát valamikor átlőtték. Talán a húszas években történhetett, mikor az ilyen típusú szimbólumokat megpróbálták eltávolítani, vagy a háború alatt, esetleg 1968-ban. Fontos esemény volt az is, amikor beazonosítottuk Pázmány Péter bíboros sírját. Felejthetetlen pillanat volt, mikor megláttam a fején a háromszögű jezsuita föveget.
– Mi lesz a püspöki jelmondata, és milyen lesz a címere?
– Egyetlen szó: Resurrexit, vagyis Feltámadott. Egyszerű, de minden benne van, ami lényeges. A címeren pedig ott lesz Szent Márton kardja, amellyel kettéhasítja a köpönyegét (ő a pozsonyi dóm patrónusa), a második mezőben látszik a kereszt a fehér lepellel, tehát a feltámadás jelképe, és alatta kap helyet az M betű, vagyis Mária jele.
– Vannak, akik úgy tesznek Szlovákiában, mintha a történelem 1993-ban kezdődött volna, amikor Szlovákia önálló lett. Ön történész, távolabbra lát. Magyaroknak, szlovákoknak mi a közös örökségük és az ebből fakadó kötelességük?
– Közös örökségünk a Mária-tisztelet. Ő a közös mennyei anyánk. A Máriának felajánlott Szent Korona és a szlovákok Máriának felajánlott szíve lehet az a közös alap, amelyre építkeznünk kell. Jézus Krisztus a kereszten imádkozott azokért, akik megfeszítették, és így szólt János apostolhoz és általa mindannyiunkhoz: „Íme a te anyád.” Ekkor mutatkozik meg leginkább Jézus Krisztus feltétlen szeretete: amikor közös édesanyát ad nekünk. Igen, nekünk, szlovákoknak és magyaroknak is. Ez az anya a kánai menyegzőn is mindenkinek az édesanyja. Ez is egyetemes kép. Mária nem a vendégek egy részéhez beszél, hanem mindenkihez. Két család van együtt, és mindenkihez szól: „Tegyétek azt, amit nektek mond!” A két család lehet akár két nemzet is. Mindenki tegye meg, amit ő mond… Színültig töltötték a korsókat vízzel, tehát teljesítették az emberi maximumot, és ekkor Isten megsegítette őket. Amikor személyek, közösségek és nemzetek közötti kapcsolatokra gondolunk, sose tévesszük szem elől, hogy közös a származásunk, közösek a gyökereink. Tegyük meg az emberi maximumot a szeretet terén, és az Isten megáldja törekvéseinket.
– Jelentős lépések történtek a két nép közötti megértés és kiengesztelődés érdekében, gondolok itt a két ország püspöki konferenciájának közös nyilatkozatára és a Mátraverebély- Szentkúton minden évben megrendezendő imanapra.
– Idő kell ahhoz, hogy a komoly események üzenete megtalálja az utat az emberek szívéhez. Az a fontos, hogy megtörténtek ezek a lépések, mert azt jelentik, nem szakadtak meg a kapcsolatok. Bíznunk kell abban, hogy lehetséges a kiengesztelődés.
Fotó: Walla Bernadett
