Ez a keresztény hitvallás magva, melyet elfogadtak azok az egyházak, amelyek a múlt században szépen kibontakozott ökumenikus mozgalomhoz, az 1948-ban megalakult Világtanácshoz csatlakoztak.
A katolikus egyház nem tagja az Egyházak Világtanácsának, de főleg a zsinat óta határozottan elkötelezte magát az egységtörekvésben, nevezetesen a vegyes bizottságok révén folytatja a teológiai párbeszédet a tőlünk különvált testvérekkel. A zsinat tanítása szerint (Unitatisredintegratio, 6–12) alapvető követelmény az egyház megújulása, az imaközösség nem katolikus testvéreinkkel, egymás megismerése, a párbeszéd hitünk helyes kifejtéséhez és az együttműködés a szeretetszolgálatban.
Ferenc pápa szinte minden megnyilatkozásában az egész egyház és minden egyes tagja megújulását, megtérését, az önmagunkból való „kilépést”, a Jézus Krisztus által hozott üdvösség örömhírének szétsugárzását sürgeti: „A II. vatikáni zsinat az egyházi megtérést úgy mutatta be, mint nyitottságot az állandó megújulásra a Jézus Krisztus iránti hűség által: »Az egyház minden megújulása lényege szerint a hivatáshoz való fokozódó hűségben áll. (…) A zarándokúton lévő egyházat Krisztus erre a szüntelen megújulásra hívja, melyre az egyháznak mint emberi és földi intézménynek állandóan szüksége van.« (…) Új élet és hiteles evangéliumi lelkület nélkül – »az egyház saját hivatása iránti hűsége« nélkül – bármilyen új struktúra rövid idő alatt megromlik”
(Evangelii gaudium, 26; idézve Unitatis redintegratio, 6.).
