„Legyél szerethető!”
Fotó: Merényi Zita

 

– Ki volt itt már harmincnégy évvel ezelőtt is? – érdeklődik Kerényi atya, az ifjúsági találkozó egykori elindítója, majd felidézi az 1982-es kezdeteket. „Kelet-magyarországi Nagymarosnak” nevezi Egerszalókot, és Berzsenyit idézve a tiszta erkölcs műhelyeként beszél róla, amely „minden ország támasza, talpköve”. – Lelkesen, vagy sehogy! – kiált fel, és a közömbössé válás veszélyére figyelmeztet. A fiatalokhoz szól, az ő mindennapi hitükre, mentalitásukra kérdez rá. – Szerethető vagy? – veti fel. – Szerethető vagy, amikor udvarolsz, vagy otthon, a szüleiddel? Ne legyél velük undok, mert félő, hogy felnőttként is olyan leszel majd a házastársaddal. Rengeteg házasság megy tönkre. Hogy milyen vagy valójában, az akkor derül ki, amikor valami odacsípi az ujjadat, vagy ráütsz a kalapáccsal. Ahhoz képest minden csak megjátszásnak tűnik.
Amikor idejöttél, lelkigyakorlatot vállaltál – folytatja. – Ne csak nyaralj itt, hanem akarj, próbálj profitálni a hallottakból az egész évre. Hogy aztán jeleket adhass a világnak, sőt te magad is jellé válhass, és képes legyél válaszokat adni az embereket leginkább foglalkoztató kérdésekre, a „Honnan jöttem?”-re, a „Hová megyek?”-re, a halál nagy kérdőjelére. A halál nagy „butaság” ugyan, de adottság is: kezdenünk kell vele valamit. Igyekezz, hogy képzett keresztény váljon belőled, és képes legyél válaszolni a kritikus kérdésekre. Például arra, honnét tudhatjuk, hogy van Isten. A jeleiből, az alkotásaiból. Ilyen az emberi agy is: minél többet kutatják, annál nagyobb rejtélynek tűnik. Ne nézd le és ne szóld le az ateistákat, inkább azon dolgozz, hogy tudj velük értelmesen beszélgetni, vitatkozni.
Annyi fásult embert látni mindenhol! Lajos atya elmeséli, hogy egyszer egy Balázs-áldásra elé járuló férfinak annyira csüggedt volt az arca, hogy szinte önkéntelenül rászólt: „Mosolyogjon már!” A keresztényeknek ilyen, környezetüket mosolyra hívó életet kell élniük. Ők azok, akik nem félnek és nem keltenek félelmet. Ők azok, aki megvigasztalnak. Annak a jelei a világban, hogy mindig van kiút, remény.
A megnyitóbeszéd után tizenkét csoportra oszlanak a résztvevők, és másfél órás bemutatkozó, ismerkedő beszélgetés kezdődik. Jó látni, hogyan indul be a találkozó. Hogy mennyire könnyen és gyorsan megnyílnak az egymást csak itt és most megismerő (mivel véletlenszerűen összesorsolt) emberek. A csoport­vezetők egyéni megoldásokat választanak, ez is tetszik. Van, ahol játszanak, máshol nagy körben beszélgetnek, és van olyan csoport is, melynek tagjai a templomban minden padot megtöltve, kettesével egymás felé fordulnak, úgy társalognak. Élettel telik meg a templom: az egymás iránti kedves, őszinte érdeklődés zsibongása tölti be, mintha sokszólamú kórus énekelne.
Nagy örömmel fedezem fel az arlói ferences nővéreket. Egyikükkel köszönünk is egymásnak, de beszélgetni nem ér rá, mert hat-nyolc védencével vásárolni indul a faluba. Magam is a séta mellett döntök, s közben – mint már annyiszor – a település hétköznapjába csöppenve azon gondolkodom, hogyan él „Egerszalók” Egerszalókon: mit tudnak, gondolnak az itt élők a rendezvényről, hogyan van jelen az ő életükben mindaz, amit már harmincnégy éve jelent ez a találkozó.
A boltból egy narancslével és néhány túrós rétessel felszerelkezve visszaindulok, egy anyuka tizenéves lányával, szintén a találkozó résztvevői, jégkrémet eszegetve sétálnak a másik oldalon. A színpadhoz visszaérve örömmel fedezem fel Füleczki Istvánt, az egri Jézus Szíve-plébánia káplánját, aki az egyházközség zenekarával érkezett. Ő maga szaxofonon és klarinéton – egyházi közegben kissé szokatlan hangszereken – játszik benne, ők fognak zenélni a mai misén. Aztán Ágival, a Don Bosco-nővérrel beszélgetek, mert látom, hogy neki is, a többi nővérnek is mennyi kedves ismerőse, barátnője van a fiatalok körében. Szolgálatból van itt, de számára minden szolgálat feltöltődés is – mondja. Jó, ha látnak a fiatalok belevaló egyháziakat, például szívesen focizó, pingpongozó vagy csocsózó apácákat. Ő például a kosarazásban igazán jó. Egy fiatal számára mindig fontos, hogy különböző hivatások képviselőivel találkozhasson, mert ez hozzásegíti, hogy számot vethessen a maga jövőjével. Időnként találkozik helyüket nagyon nem találó fiatalokkal, de bennük is mindig felfedezi az értékeket, és drukkol nekik, hogy álmaik megvalósuljanak. Ha nem mondunk le róluk, szárnyakat kaphatnak – bizakodik.
A mise elején a magyar ifjúságért, köztük az elvándoroltakért imádkoznak az atyák, majd Kerényi Lajos Dávid Katalin írása nyomán a hétköznapok gesztusai: a kézfogás, az ölelés mélyről eredő szimbólumairól beszél. A jelekről, amelyeket környezetünknek adunk, amelyekkel kereszténységünkről üzenhetünk. „Legyél szerethető, legyél aranyos” – ismétli korábbi gondolatát, majd halkan, kedvesen, vicces fordulattal hozzáteszi: „Te is, Lajos atya!”