Fotó: Merényi Zita
Az elsőkötetes költő, Nagy Lea tizenhat éves korától járt Petőcz András szépírói kurzusára, a fővárosi Kodolányi János Egyetemre. Tizennyolc évesen jelent meg verseskötete, Légörvény címmel. A festészettel is kacérkodó, Debüt díjas alkotó a Balkán szerelmese, a festett és írott képek bűvöletében nőtt fel, jelenleg második kötetén dolgozik. Három évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Akkor tizenhat éves volt, és azonnal közölte, hogy másnap utazik Montenegróba, de még sürgősen össze kell gyűjtenie 160 ezer forintot. Vászonra készült akrilfestményei már akkor is megrendelhetők voltak…
Miként sikerült összegyűjtenie az összeget, és tulajdonképpen mire kellett?
– A pénz mindig kell, és mindig másra. Ha a költészetet és az írást anyagi szempontból összevetjük, azt hiszem, a képzőművészet a költségesebb. Sok minden kell egy festőnek. Vászon, papír, akril, olaj, hígító, ceruza, pasztell, rajztábla és sorolhatnám a végtelenségig. Egy írónak csak a gondolataira, tollra és papírra vagy valamilyen technikai eszközre van szüksége ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Rengeteget festettem, hiszen akkoriban a festészet határozott meg engem. Le akartam festeni Montenegrót, vázlatokat készíteni róla, ecsetvonásokba ölteni a Balkán különleges világát.
Verseit 2017 óta publikálja nyomtatott és internetes irodalmi folyóiratokban (Eső, Székelyföld, Irodalmi Jelen, Pannon Tükör). A festészetet már régebb óta gyakorolja. A tyúk vagy a tojás volt előbb?
– Ha a kérdést korábban teszi fel, rögtön rávágtam volna, hogy a tyúk. Viszont azóta felidéződtek bennem egyes gyerekkori emlékeim, s rátaláltam néhány dologra, amelyek valamiért teljesen elvesztek az emlékezetemből. Kilenc-tíz évesen megkaptam életem első Sarah Kay-naplóját, amelynek Édes titkaim a címe. Arra emlékszem, hogy nagyon boldog voltam tőle, és elhatároztam: mindennap írni fogok bele. Például ilyesmik kerültek a lapjaira: „Most, kedves olvasóim, nagyon izgalmas dolog fog történni. Anyával elmegyek a boltba.” Ezek a kis bejegyzéseim a könyvecske elején olvashatók. Később azonban belejöttem a napló vezetésébe, és egyre izgalmasabb gondolatokat írtam bele: „Kedves olvasóim! Elárulom a legféltettebb és legizgalmasabb álmomat: Híres Írónő szeretnék lenni!” Holott hatéves korom óta balett-táncosnőnek készültem, a Magyar Táncművészeti Főiskolára szerettem volna jelentkezni. Nem emlékeztem, hogy írtam volna verseket tizenhat éves korom előtt, mégis találtam rá bizonyítékot: egy kis füzetecskét, Versek címmel, benne négy-öt költeménnyel. A naplóm írásakor elképzeltem, hogy egyszer majd, ha meghalok, valaki megtalálja, és híressé leszek általa, mint Anne Frank. Tehát, ha mindezeket figyelembe vesszük, akkor legelőször a balett, utána az írás, azután a festészet, végül megint az írás következett. Most pedig egyszerre művelem az írást és a festészetet.
Melyik volt az a festmény, amely elsőként hatott Önre elementáris erővel?
– Edgar Degas-tól a Kis 14 éves táncoslány. Igaz, ez nem is festmény, hanem szobor. Hét-nyolc lehettem. Talán nem meglepő, hogy akkoriban, balettos éveimben nagy hatást tettek rám Degas munkái, aki a tánc világába nyújt bepillantást fantasztikusan impulzív és különleges látásmódú alkotásaival. Degas után Marc Chagall nevét emelném ki, különösen A kakas című munkáját. Ez már később, tizenegy-tizenkét évesen igézett meg. Emlékszem, olyannyira meghatódtam, amikor megláttam ezt a festményt, hogy rögtön el akartam táncolni. Budapesten akkoriban gyerektáborban voltunk a pedagógus édesanyámmal, ott mutattam be A kakas című balettelőadásomat. Iszonyúan élveztem!
És melyik volt az első lírai alkotás, amely megfogta?
– Körülbelül tizennégy éves koromban Juhász Gyulától az Anna örök. Kamaszkorom meghatározó verse. Emlékszem, számtalanszor elolvastam, miközben újra és újra eleredtek a könnyeim. Megemlíteném Fenyvesi Ottót és Ladik Katalint, hiszen Fenyvesitől a Blues az óceán felett című kötetet – szó szerint – rongyosra olvastam. Ladik pedig meghatározó jelenség volt az életemben, ő készített fel a lakásában életem első performanszára, amelynek Alice Csodaországban volt a címe.
Az interjúra egyenesen a Balkánról érkezett, másfél órával ezelőtt futott be a vonata a Keleti pályaudvarra. Légörvény címmel, tavaly megjelent első verseskötetéből kiviláglik, hogy szerelmes ebbe a régióba – egy, a verseiből kölcsönzött szóval mondva: balkanista. Hol járt most?
– A Balkánon, ahogy mondta. Viccelek, egy kis szigeten, amelynek Prvić a neve.
Visszajár?
– Igen, hathetesen már ott töltöttem a nyaraimat, ezen a kis szigeten, egy dalmát faházikóban, amit még a nagymamám és a nagyapám építtetett. A nagybátyámnak kiskorában gyakran volt bronchitise. Az orvos javaslatára kerestek egy szigetet, fölmentek az azon álló hegy tetejére, és oda építtették a kis házat. A jó levegő hatására a nagybátyám rögtön kigyógyult a betegségéből. Én is mindig feltöltődöm itt, felépülök a testi-lelki betegségeimből. A szigeten még ma sem közlekednek autók vagy más járművek. Csak a tenger morajlása, a kabócák cirregése, a sirály kiáltása, a hajók ringása, a szél zaja hallatszik.
Nem érzi elhamarkodottnak a Légörvény kiadását? Még csak tizennyolc éves volt…
– Szokták mondani, hogy nem szerencsés, ha egy szerző túl fiatalon jelentkezik az első kötetével. Nekem más a véleményem. Tisztelem a Napkút Kiadót és mesteremet, Petőcz Andrást. Ha ők elég érettnek tartják a verseimet, hiszek nekik. Az ő véleményükkel a hátam mögött meleg szívvel hozom nyilvánosságra a munkáimat. Másfelől pedig nem lenne okom bánni a sok sikert, a megtiszteltetést, amiben részem volt a Légörvény megjelenése után. Ha nem lett volna jó visszhangja a könyvemnek, akkor sem sajnálnám, hogy megírtam, elvégre ez a könyv én vagyok. És nem szégyellem magam.
A felnőttkor küszöbén érett elsőkötetes szerzővé. Mostanra megbarátkozott ezzel a tudattal?
– Akadnak olyan emlékek az ember életében, amelyekre valahogy álomként tekint vissza. Számomra nem csak az idén nekem ítélt Debüt díj, hanem a tizenhattól tizenkilenc éves koromig terjedő egész időszak álomszerű. Jó értelemben szinte villámcsapásként értek különböző helyzetek, események, amelyekre tizenöt évesen még gondolni sem mertem volna. Ráadásul a kötetem megjelenésekor még nem is voltam tizen- nyolc, egy hónap volt hátra a születésnapomig. A könyv címe nem véletlenül Légörvény. A borítón „örvénylő” nő is önábrázolás: akkoriban úgy éreztem, sodródom valami légüres térben. És hogy felfogtam-e azóta, hogy elsőkötetes szerző lettem? Egy kicsit igen, egy kicsit nem.
A Magyar Írószövetség az idei költészet napján először adta át a Debüt díjat, amelyet fiatal, elsőkötetes szerzők nyerhetnek el. Líra kategóriában Ön vehette át a kitüntetést. Mit érzett?
– Rendkívüli megtiszteltetésnek vettem, hogy én kaptam ezt a díjat. Meglepetésként ért. A Petőfi Irodalmi Múzeum épületében tartott díjkiosztó előtt alig másfél héttel tudtam meg, hogy a három kitüntetett egyike vagyok.
A családi háttér támogatást jelenthetett, segíthetett abban, hogy közel kerüljön a művészethez?
– Szerencsés helyzetben vagyok, mert a családomon keresztül hamar kapcsolatba kerültem a különböző művészeti ágakkal. Unokatestvéreim, Emil Weller és Max Weller zongoraművészek, Grazban élnek. Zeneművészeti vonalon mozog mindkét nagynéném is. Pécsen élő bátyám feltörekvő gitáros, Cedar Knoll nevű bandája nemrég adta ki az első EP-jét, amelyet sikerrel fogadtak. Édesanyám rajztanár, neki is köszönhetem, hogy fölfedezhettem magamnak a költészetet és a képzőművészetet. Kiskoromban az ölébe ültetett, és kortárs költők verseit olvasta nekem, aztán amint megtanultam olvasni, velem olvastatta őket. Felváltva olvastunk föl egymásnak, órákon át. Hatalmas élvezettel róttam a sorokat – a verseket és a prózát is. Közösen fedeztünk fel mindig újabb és újabb műveket. Édesapám pedig magyartanár és költő. Így mindig körülvett az irodalom. És megemlíteném még a faszobrász dédapámat, a képzőművész és magyartanár nagymamámat vagy a nagybátyámat, aki fotóművészként bevezetett a képek művészi megközelítésébe.
Petőcz András költő lett a mestere. Miért?
– Több mestert is tudnék említeni, olyan alkotókat, akiktől, úgy érzem, sokat tanultam. Irodalom tekintetében Petőcz András az, aki elindított a pályámon. Tőle tanultam a költészet alappilléreiről, szabad szemmel nem látható rezdüléseiről. A Kodolányi János Egyetem szépírói kurzusán, a líra csoportban, tizenhat és fél évesen indult el a költői pályám. Hetente egyszer másfél órában egy éven át instrukciókkal látott el, házi feladatokat adott, elemeztük az írásokat, és ha szükség volt rá, dolgoztunk a szövegekkel. Nagyon szerettem ezt a kurzust, mert inkább csak javaslatokat kaptam, például olyasmiket, hogyan tördeljem be a szöveget, vagy hogyan hagyjam el az időnkét feltörő pátoszt, és hasonlókat. András tanítási módszere távol állt attól, hogy az enyémtől eltérő stílusba öntse a szövegemet, vagy netán felismerhetetlenné tegye, mert ilyen szerkesztő is akad. Aztán kialakult a közös munka, a mester-tanítvány viszony, és elindított a publikációs folyamat, a könyvkiadás felé. Most úgy érzem, kirepültem a fészekből, próbálok a saját mesterem lenni, és ezzel párhuzamosan minél több mestert fölfedezni magamnak. Rettenetesen izgalmas számomra ez a folyamatos figyelés, nézelődés, kutatás.
Kik azok a szerzők, akiknek a munkáival össze tudná kötni a saját műveit?
– Hát, rengeteg szerző van, akit szeretek, olvasok. Nem is tudom, kit említhetnék.
Mondjon két-három nevet.
– Mindig kérdezik, kik hatottak rám. Nekem az írás előtt a képzőművészet volt a fő vonal… Furcsa ezt kimondani, de egy-két nevet sem tudnék most említeni nagy hirtelenjében. Inkább események határozták meg a költészetemet, például az, hogy a gyermekkoromnak volt egy olyan szakasza, amikor sokat kellett nélkülöznöm.
Műveiben visszatérő motívum a dohányzás. Mit ad Önnek ez az élvezeti szokás?
– Teljesen véletlenül alakult ki a cigarettavers a költészetemben. Igazából nem dohányzom, és nem is szeretnék, ugyanis az egészségtudatos életmód egyre nagyobb szerepet játszik az életemben. A verseim alapján láncdohányosnak tűnhetek. Valamiféle melankolikus hangulatot kelt ez, miközben különböző szituációkat, érzéseket idéz elő. A legelső ilyen versem Bláz címmel született.
Több versében is feltűnik a zongora. Tud zongorázni?
– Nem, a zongora megint csak olyan motívum a költészetemben, mint a cigaretta: én magam nem művelem az adott tevékenységet, de szeretem fikciókon keresztülvinni. Mint említettem, több zongorista rokonom is van, így gyakran hallok zongorajátékot. Jómagam is foglalkoztam zenével: csellóztam öt évig, és nyolc évig énekeltem. Nagyon szeretem például Ady Endrének A fekete zongora című versét, Kosztolányi Dezsőtől a Zongora-dalt, József Attilától pedig a Távol zongora mellett címűt.
A műveiből kitetszik az is, hogy egyaránt jellemzi Önt valamiféle belső kontroll és az élvezetorientáció. Keresi még önmagát?
– Igen, de úgy gondolom, ez az ember élete végéig megmarad, csak minden életszakaszban máshogy. Mindenben keresem magam, a művészetben, az emberekben, az életben. Folyamatosan tanulni vágyom, és bizonyos helyeken, bizonyos időszakaszokban úgy érzem, mindent tudok. Sokszor azt gondolom, rendben vagyok így, ahogy most állok. Aztán eltelik néhány óra, beszélek, találkozom emberekkel, mondanak valamit, s megint csak azt érzem: keresnem kell magamat. Ha kijelenteném, hogy már megtaláltam, megijednék az izgalom, a kihívások elvesztésétől. Szókratész tökéletesen megfogalmazta: „Egyvalamit tudok biztosan: azt, hogy nem tudok semmit.”
Meglepő módon saját idézeteket helyezett a kötetében szereplő ciklusok élére. Miért?
– Gyermeki naivitással kerültek a mottók a kötetembe. A kiadómmal végül arra jutottunk, hogy legyenek mottók tőlem is meg másoktól is. Ezért kerültek a Légörvény oldalaira Lewis Carroll, Dosztojevszkij, Fenyvesi Ottó, Daniel Keyes sorai. Ez rendben is volt, aztán megírtam minden ciklusom elejére a saját mottóimat. Azt hittem, mások is így csinálják. Ezen nevettünk egy nagyot, de benne hagytuk a szövegeket a kötetben, az eredetiség kedvéért. Így születtek meg a Nagy Lea-mottók.
Elmaradt az augusztus 28-ára tervezett, A nő (ahogyan mi látjuk) című tárlat a K. A. S. Galériában, ahol Petőcz András nőfestményei mellett az Ön nőket ábrázoló képeit állították volna ki. A tárlatot novemberben nyitják meg. Miért?
– Téves egyeztetés miatt. De november 27-étől két héten át megtekinthető lesz a kiállítás a galériában. Egyébként a Légörvény ciklusaihoz készültek illusztrációim is, ezek szerepelnek a kötetben. A borítóra pedig, ahogyan említettem, egy meztelen nőt ábrázoló kép került. Hasonló nőket festek. Örvénylő nőket. Aktokat. Ezekből nyolc lesz látható a tárlaton. Képzőművészeti főiskolára járok, fejlesztem a grafikai és a festészeti tudásomat.
A festés mellett tud időt szakítani a versírásra, újabb kötet összeállítására?
– Muszáj. Idén 750 ezer forint támogatást kaptam a Kőhullás című második kötetem megírására a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumától. Jól állok, a Napkút Kiadóval szeptembertől dolgozunk a ciklusokra bontással meg miegymással. Ez idézőjeles második része lesz a Légörvénynek, de bizonyos dolgokban eltér majd attól. Viszont megmarad a Nagy Leá-s jelleg, a melankolikus világ. A szerelmi szálat azonban kiirtottam.
