Fotó: Lambert Attila
A kávézó alagsora, mint a hasonló rendezvényeken általában, ezúttal is megtelt. Tóni atya első kérdésére, hogy milyen gyermek volt, Böjte Csaba elmondta, papi jelmondata egy kívánság: „Isten azt akarja: az emberiség egy nagy családot alkosson, és mindannyian egymásnak testvérei legyünk.” Gyermekként arról ábrándozott, hogy a barátaival sátorvárost alapít, mert nagyszerű érzés lehet közösségben megélni az együvé tartozás örömét. Társaival sokat kirándultak, bejárták az erdélyi hegyeket, táboroztak a Szent Anna-tónál.
Csaba testvér föltette a kérdést: Az, hogy a tizenkét éves Jézus eltűnt, vajon azt jelenti-e, hogy Mária és József felelőtlen szülők voltak, vagy pedig azt, hogy Jézus már korábban is „bandázott a haverokkal”? Az utóbbi a valószínűbb, vagyis hogy a gyermek Jézus is szeretett együtt lenni a barátaival, nem ült egész nap Mária szoknyája mellett vagy József lábai körül. Ezért először fel sem tűnt a szüleinek, hogy eltűnt.
A ferences szerzetes nem tagadta, hogy „a falra mászna”, ha a „gyerekei” úgy viselkednének, ahogyan ő tette kamaszként. Nyolcadikos korában például az egyik barátjával úgy érezték, be kellene járniuk a világot. Ezért, azt füllentve, hogy a távol élő nagymamához mennek látogatóba, kölcsönösen elkérték egymást a szüleiktől – Csaba testvér édesapja akkor már nem élt –, majd kimentek az állomásra, és felszálltak egy tehervonatra, amely elvitte őket Bukarestbe. Egy hetet töltöttek ott, miközben a szülők abban a tudatban voltak, hogy a nagyszülőknél vannak. Ellenőrzésre nem volt módjuk, hiszen a telefon ritka kincs volt akkoriban.
Nem feltétlenül ezzel összefüggésben, de Csaba testvér arra biztatja a gyerekeket, hogy legyenek önállóak – a létért küzdeni kell, mindenkor bízva az isteni gondviselésben.
Michels Antal kérdésére, hogy kik voltak a példaképei, Böjte Csaba elsőként Márton Áron gyulafehérvári püspököt említette, aki bérmálta, és aki fölvette őt a teológiára. „Székelyföldön Áron püspök megkerülhetetlen példakép – fogalmazott Csaba testvér. – Mindnyájunknak meg kellene tanulnunk és követnünk kellene a mentalitását. »Soha nem ment át kutyába«, üldözhették, börtönbe zárhatták, megfigyelhették, ő mindenkivel tisztelettel beszélt. Leírta azt is, hogy népének sorsa soha nem lehet közömbös számára. Márton Áron útja a damaszkuszi út, a párbeszéd útja. Jézus sem kiabált Saullal, nem kérte számon, hogyan tudott erre vetemedni, hiszen még ott piroslik rajta István diakónus vére… Ehelyett azt kérdezte tőle: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?«, és megmondta neki, mit kell tennie: az Úr kiválasztott edényeként sokat kell szenvednie.”
Az újabb kérdésre, hogy a tanárai közül voltak-e olyanok, akikre szívesen emlékezik, Böjte Csaba megemlítette egykori fizikatanárát, akinek segítségével eljutott az országos diákolimpiára. „Azok a tanárok maradnak meg az emlékezetünkben – mutatott rá a ferences szerzetes –, akik kihozzák belőlünk a maximumot. Egy pedagógusnak, edzőnek az a dolga, hogy a rábízott gyereket kivigye a léte peremére, hogy ott megtapasztalhassa: van tovább. Sokszor nem a fizikai adottságaink vagy a politikai környezet korlátoz bennünket, hanem mi magunk, amikor azt mondogatjuk, hogy csak ennyire vagyunk képesek. Ki se nézzük magunkból a többet. Kivinni valakit a lét peremére azt jelenti, hozzásegíteni ahhoz, hogy megtapasztalja: több, mint amennyit gondol magáról, mint amit a tükörben lát.”
Böjte Csaba arról is beszélt, hogy az ember szüntelenül döntéseket hoz az élete során. Ha egy ajtó kinyílik, sok másik becsukódik. A legfontosabb az, hogy az ember kitartson. Az biztos, hogy a Jóisten nem játszik velünk, nem visz ki bennünket az erdőbe, hogy aztán otthagyjon egyedül egy fa mögött, ő pedig elbújva nevessen rajtunk. Ha egy fiatal férfinak azt sugallja, hogy ott van az a szép leány, vedd feleségül, a lánynak pedig azt, hogy menj hozzá ahhoz a fiúhoz, az biztos, hogy egy életre szól. Isten semmit sem von vissza.
Engem elhívott a teológiára, és rám bízta az elhagyott gyermekek gondozását – mondta Csaba testvér. Azt is elmesélte, hogy amikor az egyik tanár kollégája el akart menni Afrikába missziós munkát végezni, ő figyelmeztette: ezt a küldetést, az árva gyermekek nevelését, közösen vállalták, s ha elmegy, az olyan, mintha félbehagyná a munkát. Azt mondta neki: „Együtt kezdtük el, együtt is kell végigvinnünk. Ha leraktál valahol egy téglát, építsd fel ott a házat. Még akkor is, ha ez nem mindig könnyű.” A lényeg, hogy mindig Istent szolgáljuk, szeretetben. És akkor teljesen mindegy, hogy milyen munkát végzünk, utcát söprünk, perselyezünk, vagy prédikálunk a bazilikában. Ki kell kapálnunk a gazt a szívünkből, hogy ne a hiúság, a beképzeltség, hanem a tiszta szeretet vezessen bennünket az utunkon. Teljesen oda kell adnunk magukat a Jóistennek, akit nem tudunk felülmúlni az ajándékozó szeretetben. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, örök élete legyen” – idézte a ferences szerzetes János evangéliumát.
Ezután arról is beszélt, hogy mindig hihetetlen élményt jelent számára, amikor koldusoktól, a legszegényebbektől kap ajándékot. Elmesélt két történetet.
Van Déván egy szemétdomb, afféle senki földje, ahol azonban él negyven-ötven szegény család. Csaba testvér gyakran ellátogat ide. Az egyik alkalommal megszólította őt egy körülbelül tizenöt éves fiú, és arra kérte, szentelje meg a házát. „Talán az apád házát” – jegyezte meg Csaba testvér. A fiú azonban öntudatosan azt mondta, a saját házáról van szó. Kiderült, hogy ez a „ház” a szemétből kiszedett gumicsizmákból, üvegpalackokból, félredobott téglákból épült, sárral, földdel egybetapasztva. A fiú egyedül végezte ezt a munkát, a házikó falára pedig felírta: „Isten hozott, drága feleségem!” Arra készült, hogy a kórházból hazavigye a feleségét és újszülött gyermeküket, s hogy méltóképpen fogadhassa őket, ezért kérte Csaba testvért otthonuk megáldására.
A másik történet arról szólt, hogy a ferences szerzetes hazaengedte téli vakációra az egyik serdülőkorú kislányt. Egy szép új farmernadrágban ment el, s egy szakadt ruhában tért vissza. Mi történt? – kérdezte tőle Csaba testvér. Tudta, hogy a gyermek édesapja durva természetű, alkoholista, terror alatt tartja a családját. A kislány elmesélte, hogy az apja pénzt akart szerezni – hogy milyen úton-módon, azt a ferences inkább nem részletezte –, de nem sikerült neki. Ezért a kislány eladta a farmernadrágját, s így megvolt az étel karácsonyra, még ajándékokra is futotta. A gyermek azt is elmondta, hogy bár az apja szörnyű ember, ő még emlékszik arra, hogy amikor négy-öt éves kislányként egyszer leforrázta magát, és kórházba vitték, az apja elkísérte. Nem engedték be vele, ezért hazament, forró vizet öntött magára, így őt is bevitték a kórházba, és ápolhatta, gondozhatta a gyermekét.
Amikor ilyen történeteket hallok, leborulok a legkisebbek előtt, akikben valóban megjelenik Krisztus. Soha ne a látszat alapján ítéljünk, mert nem tudjuk, mi van egy-egy tragikus, szomorú élet mögött – mondta végül Böjte Csaba testvér.
