Lavórbőgő, Petőfi, dödölle

Már érkezésem percében megállapítottam: vannak helyek, amelyek a nyár elválaszthatatlan tartozékai, ahová egészen egyszerűen jó visszatérni. A Művészetek Völgye is ilyen, s ezen az alapvető lelkesedésen még az sem változtat, hogy az árak színvonala évről évre emelkedni látszik, a mások számára megtermelendő haszon nyilvánvalóan egyre nagyobb. Az úgy van, hogy az Úristen annak idején jókedvében ingyen és bérmentve megteremtett egy tágas mezőt, amelyen csak úgy, bármiféle brüsszeli és egyéb szabályozás nélkül fű nőtt, gyom s egyéb barátságosan fotoszintetizáló élőlények – majd röpke néhány évmilliónyi közjáték után hirtelen jött egy ember, táplált testére cifra láthatósági mellényt húzott, s a díjtalanul kapott mezőre mutatván imigyen szólt: „A parkolás ára ezer forint.” A városokból a falura özönlő, kultúrára felajzott nadrágos emberek pedig úgy fizetnek, mint a katonatiszt. S valójában miért éppen ezer forint? Miért nem kilencszáz vagy ezerötven? Morfondírozásom felerősödik, amikor az ezerforintos parkolóhelyeken túlgurulva, a Taliándörögd felé vezető faluvégen kies parkolóhelyre bukkanok egy másik mezőn, ahol felirat hirdeti: „A parkolás ára ötszáz forint.” Így kell megtakarítani ötszáz forintot, gondolom elégedetten, miután kifizettem az összeget – ezáltal jogot szerezvén arra, hogy maradjak, és még több pénzt költsek, azaz még nagyobb hasznot hajtsak más árusoknak.

 

Egy szó mint száz – hogy végére jussunk e dohogásnak, s immár a szép dolgokra figyelmezhessünk –, bizonyos szempontból a Művészetek Völgye is olyan lett, mint bármelyik nyaralóhely vagy zsibvásár: ha az ember nem figyel, a világ minden pénzét könnyűszerrel elköltheti. Egy kis limonádé hatszáz forintért, egy kis rétes négyszázért, egy kis sör ötszázért, papírkalap ezerért, ilyen-olyan bizsu néhány ezerért, és persze nemcsak magunknak, de a jobbunkat cibáló gyereknek is, meg a balunkba karoló feleségnek… Úgy röpködnek a tízezresek, hogy még búcsút inteni sem marad időnk. Ami a választékot illeti, tagadhatatlan, hogy itt aztán van minden. Minőségi cseh üveggyöngy egységáron, aranymosási lehetőség arany nélkül, fából faragott vaskarika, malac rajzokkal telepingált fa dobókocka, kéregből eszkábált hűtőmágnes, elképesztő színű gumicukor, a hétágra tűző napon sem olvadó csokoládé, kifordítom-befordítom kalap, ötvenféle szoknya, százféle ing, meg aztán festészeti kiállítás, téglakiállítás, kavicskiállítás, gyurmázóház, festőház, kiállítóház, kalapálóház, az ember egészen beleszédül. Kapolcsra nem egy napra kell menni, hanem legalább háromra. S akkor még nem voltunk Taliándörögdön…

E zsúfoltságnak, elképesztő bőségnek persze az egyik oka lehet, hogy idén csak két falu vett részt a forgatagban. Korábban jó néhány más, környékbeli település is vállalkozott, a tavalyiak közül ezúttal Vigántpetend (alig egy kilométer választja el Kapolcstól) maradt ki a mulatságból. Amúgy haszonelvűség ide vagy oda – most már végleg elhagyom a rosszmájú kritikát – e völgybe rekesztett falvaknak igazán jót tesz a sok ezer kitelepülő. S szerencsére a kitelepülőknek is nagyon jót tesz a falu. Hiszen legyünk őszinték: a magyar vidék haldoklik, falvak százai néptelenednek el, a fiatalság elvándorol, a munkaképes szülők elvándorolnak, az értelmiség elvándorol, az egész ország egyetlen hatalmas elvándorlás. Munkalehetőség semmi, az iskola vagy megszűnt, vagy majd jövőre zár be, a vasutat felszámolták, a busz naponta háromszor, ha jár, felesleges sorolni. S akkor hopp, megérkezik százhúszezer ember, túlnyomó többségében csakugyan kulturális élményekre vágyva, és tíz napon keresztül szép, tartalmas, értékes dolgokkal foglalkoznak. A máskor kihalt, álmosnak tűnő utcákra beköltözik a felszabadult, színes élet; mindenfelé igényes zene szól, gitáron, furulyán, énekhangon, emitt néptáncolnak, amott kiselőadást tartanak a gyógynövényekről… Több diplomával felvértezett, tőről metszett városlakók népviseletbe öltöznek, és eljönnek bemutatni, milyen is a falusi kultúra – ahogy az autentikus néptánc is régen eltűnt volna, ha nincsenek a városi táncházak… A helyben lakók egy része csodálkozva méregeti a falusi holmikba öltözött városi vendégeket: nahát, így néz ki a népviselet… Egy másik – szerencsére a nagyobbik – részük pedig úgy érzi: itt a nagyszerű alkalom, hogy ő is megmutassa, mit tud, hogy felkarolja jobbik énjét. S kitárja portáját a kíváncsi vendégek előtt, előhozza szerszámait, előadja tudományát, a vidéki életből fakadó tapasztalatait, bölcsességét. Kiderül, hogy mindenki járatos valamilyen mesterségben, mindenkinek akadnak kincsei. Egyébként pedig nem kevés báj van abban, hogy egy szerény falusi kocsmában éjfél körül tucatnyi humánértelmiségi ücsörög, megfelelően sörgőzös levegőben, és az avantgárd festészetről vitatkoznak meg a kortárs költészet kilátásairól. (Egyesek szerint kilátástalanságáról.)


A különféle udvarokon ácsolt alkalmi színpadokon egymást érik a koncertek. A pénteki kínálatból – személyes benyomás – kiemelkedik a remek jazzénekesnő, Harcsa Veronika és együttese. Szombaton kora délután a Magyar Írószövetség szalmával felszórt udvarán Gerendás Péter lép fel. Már néhány taktusból nyilvánvaló, hogy a kisujja körme is tehetséges. Mindent tud a gitárról, és mindent tud a közönség szórakoztatásáról. Szabad lélek, de nem gátlástalan: tudja, hol a határ, azon belül viszont mindent bevet. És milyen jól teszi! A kocsma udvarán délután négy óra körül örömzenélés folyik: a soproni székhelyű Crazy Daisy Jug Band őrületes blues és country számokat ad elő. Öten vannak, öt elképesztő egyéniség, színes figura. Közülük is kiemelkedik egy kalapos, napszemüveget viselő fiatalember, ha hihetünk az őrjöngő közönség által elnyomott bemutatásnak, Schneider Gábor, aki „az ország legjobb – mert egyetlen – lavórbőgőse”. A lavórbőgő valójában az angol wash tub (mosóteknő) kifejezésből magyarított lelemény: a bőgős egy felfordított, mikrofonnal ellátott fémteknőn áll, és munkáskesztyűbe bújtatott kezével egy botra erősített árva húrt penget. S az egész – kiegészülve a zenekar másik négy tagjának produkciójával – mégis olyan hatásos, olyan vérpezsdítő, főként pedig olyan rokonszenvesen emberi, hogy képtelenség nem szeretni őket.

Kora este néhány száz méterrel arrébb, szintén a főutcán, a Palyaudvaron gyülekezik a nép. Az áldott állapotban lévő énekesnő, Palya Bea lép a színpadra, a tőle megszokott muzsikával: világzenébe oltott népzenével, vagy éppen fordítva. Végső soron a világzene kifejezés nagy szamárság, mert semmit sem jelent – a népzene is világzene, sőt, minden zene világzene, hiszen a világban van, annak szüleménye… Mindegy, nevezzük bárminek Palya Bea produkcióját, az a lényeg, hogy magas színvonalon teszi. Hanem vissza a főutcára, még nagyon sok a tenni-, enni- és hallgatnivalónk. A szépséges evangélikus templommal szemközt, Katlan Tóni konyhájában már tűzforró a hangulat. A hamisítatlan cigány népzenét játszó Khamoro együttes – ők sem először járnak már Kapolcson… – órákon keresztül állja a sarat, fergeteges szórakozást nyújtva. Terjedelmi okokból ezúttal csak csembalósukat nevezzük meg: bár most is fiatal, Gáspár Kálmán még a kilencvenes években két alkalommal is nyert kategóriájában a Ki mit tud?-on, az ezredforduló után pedig egy franciaországi nemzetközi nagyversenyről is elhozta a pálmát Magyarország képviseletében. Társai sem maradnak el mögötte; egy legénybúcsúra érkezett, felhevült fiatalember szavaival: muzsikájuk már-már „túl jó”. És tényleg, ezeket a ritmusokat nem lehet ülve kibírni. Így aztán meg kell várnom a szünetet, hogy letelepedhessem a széles asztalok egyikéhez, vacsorázni. Katlan Tóninál gyönyörűséges üstökben és serpenyőkben kínálja magát a jóféle étel – nem a makrobiotikus konyha megszállottjainak ajánlom őket… Valami egészen könnyűre, kalóriamentesre vágyom, és meg is kapom: libazsíros-hagymás tört krumplit eszem bőrös malacsülttel, előételnek szalonnakockás-tejfölös dödöllét, ezt a sűrű krumplis tésztából készült nudliféleséget. S nehogy korgó gyomorral menjek tovább: negyed kiló juhtúrós- tejfölös puliszkával nyomtatom le, éppen csak jelzésértékűen. Hja, kérem, csak nem fogok éhgyomorra nagyfröccsözni…

Lelkem mélyén már Kapolcsra indulva sejtettem, hogy a hétvége egyik csúcspontja szombat este kilenc órakor vár rám a Kaláka-versudvarban, Ferenczi György és a Rackajam koncertjén. Ezúttal sem csalódtam bennük – pontosabban: felülmúlták minden várakozásom. A színpadra felült a hattagú banda és egy békéscsabai színésznő, s alighogy belekezdtek, elkezdődött a varázs. A koncert első felvonásában legújabb, ősszel megjelenő lemezükről játszottak hét dalt, versbetétekkel összekötve: az 1956-os forradalom vértanú költője, Gérecz Attila verseit zenésítették meg. A második részben pedig régebbi, már jól ismert számaikból adtak elő. Egyszerűen úgy jók, ahogy vannak, nem lehet nem élvezni a muzsikájukat. Azok a ritmusok, az a vagány-szellemeskellemes hangzás, a szájharmonika varázsa, s hozzá a dalszövegek, akarom írni, a versek! A Rackajam következetesen magyarul énekel, célkitűzésük a magyar népzenei kultúra és a blues ötvözése. Saját dalszövegeik mellett elsősorban honi költészetünkből merítenek, mindenekelőtt Petőfi Sándortól, de kortárs költők is szép számmal szerepelnek repertoárjukon. Az együttes frontembere, az 1968-ban született Ferenczi György 1993-ban elnyerte a világ legjobb szájharmonikása címet.

Így éltünk Pannóniában e kedélyes szombaton. Másnap pedig elérkezett a búcsú, a táborbontás ideje. Az árusok egy része késő estig kitartott, sokan viszont már délben pakolni kezdtek. A lehulló díszletek mélabúja elől átmenekültem a másik helyszínre, a három kilométerre fekvő Taliándörögdre. S mivel ott már mindenki letette a lantot (csak az evangélikus templomban várta rendületlenül a látogatókat egy szép kiállítás), önkéntelenül adódott a gondolat: nézzük meg, mit művel ez idő tájt a természet. Kigyalogoltam hát a faluból, fel a dombokra, be az erdőbe, a pesti belvárosi koszhoz szokott sarum végre egészséges vidéki porhoz jutott, és örült ennek… Egy kilométert sem kellett mennem, és sorban elém járultak az állatok. A gyalogút közepén aprócska kígyó napozott békésen. S ahogy köszönésképpen végigsimítottam csillogó bőrén, éppen csak megmozdult, nem rémült meg, nem is nézett énrám. A derékmagasságú fűből három fácántyúk rebbent fel, és menekült kétségbeesve, az erdő szélén óriási hangyák cipekedtek ide-oda, nagyon elfoglaltnak tűntek. Felkapaszkodtam egy bokros teraszra, sátorszerűen hajoltak fölém az ágak. Fél óra elteltével csörtetésre riadtam, a méretes zajforrás egyre közelebb jött: egy őz dugta ki fejét a lombok közül. A természet nélkülünk, emberek nélkül is nagyon jól megvan, éli a maga életét, és ez igen megnyugtató.

A faluba visszatérve, a templom előtti téren, a buszmegállóban három helybéli kislány ült a járdaszélen: egy hatodikos, egy negyedikes és egy harmadikos diák. Egyikük kezében triangulum, a másik kettőében csörgő. Táblácskát tűztek maguk mellé a földbe, rajta felirat: CSOKIRA. S ahogy megláttak, csak úgy ülve, hangszeres kísérettel rázendítettek a Nád a házam teteje kezdetű dalra, majd lelkesen belekezdtek valami másba. S miután elhelyeztem adományom a sapkájukban, még – hogy népdal is legyen – a Tavaszi szél vizet áraszt két strófájával is megajándékoztak, tiszta, csengő hangon. Vasárnap esti magánkoncert… Az idei Művészetek Völgye valódi, bár nem hivatalos záró programját ez a három kislány nyújtotta. S erről senki sem tud – csak a kislányok, csak én, és most már Önök.

Fotó: Kissimon István