Lapszél

A müncheni szupermarketben csak a joghurtok során végigmenni és visszajönni (és közben nem eltévedni) felért egy délutáni programmal. Nem csupán az árubőség képesztett el, hanem a hozzá társuló vásárlási szokások is. Nehezen tudtam volna akkor szavakba önteni, hogy a csillogáson kívül mi volt az, ami annyira zavart. Arra azonban emlékszem, akkor és ott láttam először bevásárlókocsiban ücsörgő gyerekeket. Az anyák unottan tolták őket maguk előtt a mindentudó mosóporok között. Vendéglátóimat naivan és félve kérdeztem, mi az oka, hogy ennyi mozgássérült gyerek van errefelé. Ők nevetve felelték: nem betegség ez, kényelem. Az anyának is, a gyereknek is. Lassan már húsz esztendő telt el azóta. Már itthon is vannak futball pályaméretű élelmiszerboltok, katedrális magasságú plázák. Sőt, lassan már csak ezek vannak. Van árubőség és hozzá új vásárlási szokások. És vannak nagy bevásárlókocsik. És igen, ülnek bennük gyerekek. Látványuk már nem zavar annyira. Már elhiszem, lehet ennyire fáradt anya is, gyerek is. Van azért még így is, amire nem találok mentséget.

Néhány napja szintén ilyen anya-gyerek formáció állt mögöttem a pénztárnál. A kicsi a bevásárlókocsiban a még ki nem fizetett, de már kibontott csokit majszolta. Az anyja tömte a szájába, ezzel is csillapítván a kitörni készülő hisztiorkánt. A csöppség evett és vigasztalódott. Krokodilkönnyei száradtak. Már nevetett. Néztem önelégült, szép kis arcát. Maszat volt az egész. Mosolyogtam volna rá, mégsem ment. Egy kérdés motoszkált bennem: mi is lesz így belőled? Mert a leckét előbb-utóbb muszáj lesz, muszáj lenne megtanulnod. Hogy mi az? Az életben a földön járni, a sorunkra várni, a jóért pedig általában fizetni kell. Nem bonyolult, de kemény lecke. Még rád vár. Kismaszat.