Ottjártamkor a csoportban egyedül én említettem a Genezáret-tavat. Ezzel talán nem kezdtem ki az üdvtörténeti események fontossági sorrendjét – ha van ilyen -, egyszerűen csak arról lehet szó, hogy valami okból éppen ott és akkor voltam a legfogékonyabb.
Ringott velünk a bárka a tavon, amely hasonló az egykori halászhajókhoz. Közben vezetőnk azt magyarázza, hogy az alig hetven kilométerre lévő Földközi-tengerről a hegyek között, egy szűk völgyön át viharos szelek törnek be időnként, amelyek percek alatt képesek méteres hullámokat korbácsolni a tavon. Tehát a viharról, a rettegő apostolokról szóló evangéliumi beszámolók is hitelesnek tekintendők. Néztem az éppen nyugodt vizet, amely fölött ott lebegett az apostolok félelme és reménysége, tanácstalansága és bizonyossága, csupa ismerős emberi érzés, csupa valóság, mint a víz, a szél meg a hegyek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Jézus lábnyomait kutatja a szemem a vízen. De csak a hajókat láttam, amelyek abban különböznek a kétezer év előttiektől, hogy motor hajtja őket. Nem láttam a lábnyomokat, de tudom, hogy ott vannak. Tamásként – kétezer év után – persze azt is tudom, hogy boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek…
