Küzdés a félelemmel

S mindezekhez szép, attraktív megjelenés is társul. Lírai egyénisége eleve otthonossá teszi a bel cantóban, nyelvi perfekcionizmusa egyedi. Énekel olaszul, németül, franciául, cseh és orosz nyelven, az angol mellett kiválóan beszél németül, franciául és olaszul. A világ egyik legnevesebb „klasszikus művésze”, 2008 eleje óta a svéd Polar Prize kitüntetettje. Zenetanár házaspár gyermekeként született Indianában. 1988-ban tűnt fel Mozart Figarójában a Houston Grand Operában, ezután New Yorkban, Londonban és Párizsban mutatkozott be. A negyvenkilenc éves művész fiatalkorától lelkesedik a Joni Mitchell-féle könnyűzene, a Broadway-songok iránt. Ősbemutatók résztvevője is volt, többek között André Previn A vágy villamosa (Streetcar names Desire) című operájában. Világszerte elismert Strauss-specialista, aki gyakorta lép fel Massenet, Dvorák, Csajkovszkij műveiben, és dalesteket is szívesen vállal. Beszélgetésünk apropóját Richard Strauss Capricciójának bécsi felújítása adta.

Évekkel ezelőtt hallottam a salzburgi Mozarteumban, amikor modern amerikai dalokat adott elő Thomas Hampsonnal. Kirobbanó sikerük volt.
– Ezt követte egy meghívás Grafeneggbe Broadway-songokkal, de már korábban énekeltem a bécsi Konzerthausban: a Thais címszerepét koncertszerűen Hampsonnal. A Staatsoperben egyébként 1993-ban a Figaro házassága Grófnőjével debütáltam – ami véletlenül szinte mindenhol az első szerepem volt. Ezt követte a Don Giovanni Elvirája.

Ezután hosszú időre vége szakadt a bécsi fellépéseknek. Miért?
– Nem tudom, mi történt. Nem kívántak látni, hallani? Egy kicsit fájt, hiszen a Staatsoper a világ egyik vezető operaháza. Az is igaz, hogy az utóbbi években többet énekeltem koncerten. Most azonban vannak közös terveink, annál is inkább, mert Franz Welser-Mösttel már dolgoztam korábban. Például szívesen elénekelném a Lohengrin Elsáját, erre is keresek lehetőséget.

Híres arról, hogy szívvel-érzéssel énekel.
– Kislányként apám kórusában kezdtem. Otthon természetes volt, hogy a család együtt énekel. Olyan szerves része volt ez életünknek, mint a közös evés. Anyám azt akarta, hogy mi legyünk a „Trapp-család”. Bach, Mozart, Britten már gyermekkoromtól ismerősek voltak számomra. Tizenkét éves voltam, amikor megtanultam Elisa Doolittle szerepét (a My fair Ladyből).

Hogyan kezdődött pályája? Mosolyogtató, ha arra gondolok, milyen sok helyen jelentkezett előénekelni, mégsem vették fel. Vajon miért?
– Nem tudom. Azaz talán a rossz repertoár, a hiányzó színpadi tapasztalat volt az ok. Elnézést kértem, hogy munkát adok a meghallgatással… Aztán figyeltem a kollégákat, ők hogy csinálják, és rájöttem, magabiztosnak kell lenni. Én lassan kezdtem. Verdi, Puccini csak tíz évvel követték Mozartot, Wagnerhez pedig még később fordultam, most pedig Richard Strauss mellett kötöttem ki. Óvatosan és fokról fokra találtam meg azt, ami jó a hangomnak. Sok pályatárs, aki Puccinivel kezdte, már régen nem énekel. Aggódom a gyors karrierekért, mint Anna Netrebkóé, nem érzem egészen természetesnek, és félő, hogy ami gyorsan jön, gyorsan el is múlhat. Persze most tökéletes.

Melyek a legemlékezetesebb szerepei?
– Az aktuálissal, a Capriccio grófnőjével kezdeném, aki két férfi személyén keresztül a költészet és a zene közötti rivalizálással szembesül. A szerep hasonlít Arabellához és A rózsalovag Tábornagynéjához. Művészként az a véleményem, hogy a szó fontos, de jelentőségét a zene adja meg, vagyis a kettő kiegészíti egymást. Egyik „férfi” mellett sem tudnék dönteni. Nem véletlen, hogy partnerem, Michael Schade tréfából szekíroz: „Piszokság, amit velünk művelsz, válassz!” Mozart-szerepeimért rajongtam. Mozart egyszerűen elengedhetetlen a hangképzéshez, az állandó tanuláshoz. Kötelező tréning minden fiatal énekes számára. Wagner Éváját (A nürnbergi mesterdalnokokban) „kiruccanásként” Bayreuthban énekeltem. A szerep akkoriban kissé mély volt számomra, és megerőltette a hangomat. Utána csak fáradsággal találtam vissza Mozarthoz. A Traviatában Rolando Villazónnal léptem fel, aki azóta neves énekes lett. Az Otellóban először beugrással énekeltem – Domingóval. A kolléganő a harmadik felvonást már nem tudta elkezdeni. Minden ízemben remegtem, a lábam nem akart megmozdulni, szinte kilöktek a színpadra. Azt hiszem, annyit motyogtam hang nélkül, hogy „helló”, aztán valahogy elkezdtem.

Nemcsak musicalt, jazzt, songokat énekelt már, sőt szeret ma is énekelni, hanem szívesen vállal szerepet egészen más műfajok képviselőivel is.
– Őszre egy érdekes gálát találtam ki, ami ajándék a Metropolitannek. Neves pályatársakat hívunk meg, és részleteket adunk elő ismert operaszerepekből. Egyidejűleg nagy divatbemutatóra kerül sor, a legnevesebbek – Jean Gallione, Lagerfeld, Lacroix, a Dior és Chanel cégek – készítik a kosztümöket. Jó alkalom lesz a divatrajongók számára is, hogy találkozzanak az operaműfajjal. Úgy gondolom, jó reklám ez az operának, melynek közönsége idősödik. Augusztusban pedig a Pink Floyddal lépek színpadra.

Európában a formabontó operarendezések divatját éljük. A házak mindent megtesznek a fiatalok becsalogatásáért. Így van ez az USA-ban is?
– A közönség inkább konzervatív, szereti a megszokottat. Ugyanakkor más tendencia is érvényesül: a tökéletességre törekvés. A háború után az Államokban Chicagón és New Yorkon kívül alig volt opera, ma már azonban szinte minden valamirevaló városban van. A tökély azért fontos, mert ezek az operaházak teljesen üzleti alapon működnek. Ha nem tetszik az előadás, megbukik a színház.

Minden fellépésén a „legekre”, világszínvonalra törekszik. A zenén kívül milyen „szerelmei” vannak?
– Például az utazás. Szívesen vagyok egyszerű turista, és megnézek mindent ott, ahol fellépek. De pontosítok, hiszen csak annyira lehetek hétköznapi turista, amennyire a hangom folyamatos védelme engedi. Valójában soha nem lehet teljesen kikapcsolni. Az utazás az a plusz, amit a lányaimnak is adni tudok. Jómagam harmincéves korom körül jutottam el először Japánba. Kisebbik lányom tizenkettő, de már háromszor járt ott. Szeretem a gyerekeket magam körül tudni, ha az iskola engedi, hiszen sokat vagyok távol tőlük. Az olvasásért mindig rajongtam, most egy médiamozgalmat is vezetek, mióta megtudtam, hogy a New York-iak harminc százaléka nem olvas. Írtam egy könyvet is A hangom történetéről, melyben a fiataloknak igyekszem megvilágítani a pálya szépségeit. Az énekhang olyan hangszer, amely mindig kéznél van. Énekelni mindenhol lehet, fürdőszobában, autóban, kórusban és egyedül. Az éneklés öröm, élvezet, meggyőződésem, hogy segít kilábalni a legmélyebb krízisből is.

Egyszer azt mondta: egy évben csak hét nap tökéletes az énekes, de azon a hét napon nem léptetik fel…
– Mirella Freni nevéhez fűződik a mondás: „Egy karriert vagyok képes feladni egyetlen hang miatt.” Úgy vélem, a magas színvonal, sőt, annak állandó emelése a legfontosabb. Persze ebből adódik az állandó nyomás, ezért olyan nehéz és bonyolult ez a hivatás. Minden szépsége mellett nem más, mint állandó törekvés a félelem leküzdésére.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.