Küzdelem a kegyelemért

 

Nemcsak színházi és filmes alakításaival hódította meg a közönséget, hanem bámulatos énektudásával is. Hogy tartja karban a hangszálait?

– A bámulatos jelzőt meghagynám Marton Éva hangjának. Az én énektudásom annyi, amennyi egy színésznek – aki zenés darabokban is játszik – éppen kell. Természetesen énektanár felügyeletével, hetente, s minden zenés előadás előtt skálázással tartom karban az énekhangomat.

Szinte minden életszakaszában kiegyezett a korával, s most sem berzenkedik amiatt, hogy évre év jön. Mindig életkorának, személyiségének, alkatának megfelelő szerepet kapott, vagy a szerepek találtak önre, és a szerepeknek kell köszönetet mondaniuk azért, hogy Molnár Piroskát választhatták – ahogy egyik barátnője és pályatársa Csomós Mari fogalmazott?

– Ahogy mondani szokás, szél ellen nem lehet… Az évek, sőt évtizedek jönnek maguktól, és mindegyik életszakasz valami új lehetőséget rejt. Bolondság volna nem kihasználni, hogy mindig más lehetek. Arám figyelő rendezőknek köszönhetően megtalálnak a szerepek, és viszonzásul igyekszem jól eljátszani őket.

A szerepformálások és az átélt színpadi élmények mellett a mély barátságok is termékenyítően hatnak a művészlétre és a magánszférára. Pogány Judittal – legalábbis én úgy tudom – szinte naponta beszélnek telefonon…

– Csomós Mari, Pogány Judit valóban olyan barátaim, akikkel napi kapcsolatban vagyok. Ráadásul együtt játszunk már négy éve az Örkény Színház Macskajáték című előadásában. Régóta odafigyelünk egymásra, és tudunk örülni egymás sikereinek.

Számos nagy színész- és rendezőegyéniséggel dolgozott együtt. Pécsi Sándor, Ajtay Andor, Makay Margit, Sulyok Mária, Vámos László, Ruttkai Éva, Gobbi Hilda, Hollósi Frigyes: csak néhány név az égi teátrumból, akik beírták magukat a halhatatlanságba. Hogy lehet teremtő akarattal a nyomukba szegődni?

– Csak úgy, ha valóban teljes elszántsággal szegődök a nyomukba. Úgy, hogy ha meghalok, lehetőleg ebben a névsorban emlegessenek majd.

Élete jelentős szakasza a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz kötődik. Egykori igazgatója, Babarczy László ekképp summázott csaknem két évtizede: „Szerettem volna, ha szerződteti a Nemzeti, de azt mondták rá, hogy nem elég szép és nem elég érdekes nő. Pedig az egyike volt a legszebbeknek és a legérdekesebbeknek. Szerencse, hogy nem felelt meg az akkor, színházi ízlésnek. Azért van Kaposváron.” De mégiscsak bekövetkezett a színházváltás, a Nemzeti Színház tagja lett, s a Csiky örökös tagja. Az idei évadban pedig a Thália Színházhoz szegődött. Hogy látja: minden esetben jókor történt a váltás?

– Szebb nem lettem, érdekesebb talán. Lehet, hogy a színházi ízlés változott? Komolyra fordítva: a pályám és talán az életem legszebb évei a kaposváriak voltak. És a Nemzeti sem maradt ki; először négy, majd tíz évig lehettem tagja. A váltás mindig akkor jött, amikor befejeződött valami számomra azon a helyen. Ha az élet engedi, talán a Tháliában tehetek pontot a pályám végére…


Ha nagyító alá veszi a nemzetis éveket, mely előadásokat emelné ki? – Nem szeretek semmit kiemelni a szerepeim közül, nem is tudok, az a kritikusok dolga. Az enyém az, hogy játsszam őket. Bors néniért rajonganak a gyerekek, de a szüleik is. Hogy látja, nem kellene több ilyen színházi előadás?

– Hál’ Istennek, nagyon sok jó gyerekelőadás van szerte az országban; éppen Kaposváron derül ez ki, ahol rendszeresen megrendezik a Gyermekés Ifjúsági Színházak Biennáléját.

A közelmúltban A nagymama című darabban a kaposváriak is láthatták. Régi szerepeinek színhelyén csattant fel estéről estére a vastaps. Szép gesztus öntől, hogy a mű címszerepéért kapott gázsijából létrehozta A nagymama-díjat, amelyet minden évben a szerző, Csiky Gergely születésnapján adnak át a két legkiválóbb kaposvári fiatal színésznek. Miért döntött így? Költhette volna másra is a gázsiját…

– Költhettem volna, de így döntöttem. Annak idején sokat kaptam a várostól, színházától, közönségétől, és ezt megpróbáltam valamilyen formában viszonozni.

Elvirácska a Munkaügyekben, ebben a sokak által kedvelt televíziós „irreality showban”. Hogy tudja megállni nevetés nélkül a felvételeket?

– A sorozat felvételei nagyon vidáman folynak, nem álljuk meg nevetés nélkül. Sőt vannak olyan kollégák, akik képesek mást játszani a felvételnél, mint a próbán; azt próbálgatván, ki bírja ki nevetés nélkül. Így aztán sokszor csak harmadszorra sikerül a felvétel. Nagyon összetartó, jó csapat; olyan, akikkel öröm játszani.

Milyen darabokban láthatjuk ebben az évadban a Tháliában?

– Három új szerep vár rám: egy a Camoletti-vígjátékban, egy Bereményi Géza új darabjában, valamint Molnár Ferenc Liliomában.

Úgy tűnik, fáradhatatlan, hiszen évtizedek óta játszik nyáron is; hol Kőszegen, hol Szegeden bűvölte el a közönséget, de filmszerepekre is hívták, míg más ilyenkor töltekezik és készül a jövő évadra. Most hogy telt a nyár?

– Munkával, mint mindig. De most csak forgattam, nyári színházban nem volt időm játszani, viszont nagy örömet jelentett, hogy augusztus 20-án Pannonhalmán én mondhattam el Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez írt intelmeit.

Az egyik legszebben beszélő magyar színésznőnk, így nem meglepő, hogy művészi beszédet tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Akadnak a hallgatók között Latinovitsok, Dajka Margitok, Törőcsikek, Bessenyeik?

– Ezek a nagy nevek is csak „diákok” voltak régen, és a mai diákok is remélhetőleg egyszer nagy nevek lesznek…

Honnan eredezteti talentumát? Elegendőek a gének, amelyek örökre belénk kódolódtak, valamint a melléjük párosuló szorgalom, kitartás és hűség, vagy kell egy égi rendező, akinek köszönhetően kegyelemként éli meg hivatását, színházi-színészi misszióját?

– A tehetség önmagában „csak” egy adomány az élettől. Hogy hatni is tudjon, ki kell teljesíteni, állandóan gondozni, karbantartani, harmóniába hozni önmagunkkal. Ez viszont kemény következetességgel, nagyon sok munkával, alázattal, hivatásunk iránti hittel, elkötelezettséggel jár. Az égi kegyelem nem jön magától: tenni kell érte.

Fotó: Kovács Tibor