Az előszó, majd a bevezetés első egy-egy mondata – „Nem vagyok többé keresztény”, „83 évesen erős léptekkel haladok életem vége felé” – egyaránt arról tanúskodik, hogy ért hozzá, hogyan kell mondanivalójának hangsúlyt adni, hatásos mondatokat írni. Az egzisztenciális súly, amelyet a második mondattal teremt, előlegez meg a könyve számára, fokozott óvatosságra inti a bírálót. Rokonszenvre indít ugyanis, egy idős tudós ember számvetéseként mutatja be a nagy vállalkozást, aki elvesztette a hitét, a kereszténység megalapozottságába, komolyan vehetőségébe vetett meggyőződését. Ami pedig már-már előre lefegyverző, az Flasch filozófiatörténész volta. Egész életét keresztény gondolatok elemzésével, Ágoston, Cusanus, Eckhart mester kutatásával töltötte. „Átállásának” így még nagyobb a jelentősége, hiszen úgy tűnik, a kereszténység szívéből kiáltja világgá csalódását, és ezzel ráadásul egész életének tapasztalatait, tudományos tevékenységét összegzi.
Ám aztán kiderül, hogy valójában minden kissé másképpen van. Hiszen – mint írja – már egyetemistaként is tele volt hitbeli kételyekkel, amelyek aztán szakemberként meghatározónak bizonyultak számára. Vagyis valójában már az 1950-es években meghozta a döntését, sőt úgy tűnik, hogy sok évtizedes pályája során egy idő után egyenesen vadászott minden olyan mondatra, megnyilvánulásra, adatra, amely a keresztény gondolatok ellentmondásosságát, a kereszténység képviselőinek ostobaságát, tévedéseit és következetlenségeit bizonyítja. Így az a dráma, hogy 2013-ban (amikor a német kiadás megjelent) „már” nem keresztény, konstruáltnak tűnik, és talán arra szolgált, hogy könyve nagyobb figyelmet keltsen. Valójában nem tudjuk meg, hogyan vált vallástalanná, és megmagyarázhatatlannak tartom, hogy ezt miért nem osztja meg olvasóival.
Egy nagyon kedves hozzátartozóm egyszer elmondta, hogy amikor vallásos neveltetése ellenére ifjúkorában elvesztette a hitét, annyira kétségbeesett, hogy még egy püspökhöz is elment tanácsot kérni. Az pedig részvevően ezt mondta neki: „Hitet sajnos én sem adhatok magának.” Flaschnak viszont, és ez feltűnő, egyáltalán nem fáj a veszteség, és ezzel csaknem kérkedik. Ami egykori kereszténységének komolyságát, mélységét is kérdésessé teszi. Különös továbbá, hogy túl könnyen mondja ki: nem talált, nem is keres a keresztény hit helyett semmit, de ez nem zavarja. „Kerestem Istent, és nem találtam. Ezért (helyesen emiatt – a szerk.) nem áldoztam fel rajnai vidámságomat; jókedvűen élek és dolgozom” – írja a 343. oldalon. Mi lehet e csaknem léhaságig menő könnyedség magyarázata? Nem ateista, hangsúlyozza Flasch, sőt azt sem szereti, ha agnosztikusnak tartják. Mert „Az ilyen címszavak elfedik a történeti anyagon történő lezárhatatlan munkát és az azzal való eleven érintkezést.” Azt hiszem, itt érkeztünk el Flasch fejtegetéseinek két legsebezhetőbb pontjához: tudományosság és személyes hit zavaros viszonyához, valamint a kereszténység mint történeti jelenség állítólagos meghaladásához.
Tudósként rájött – állítja ugyanis –, hogy a kereszténység kora lejárt, mivel számos bibliai, ágostoni, hivatalos egyházi, például zsinati vagy pápai állásfoglalás téves volta bizonyosodott be számára. Például nem érti (?!), hogyan férhetett be Noé bárkájába valamennyi állatfaj, vagy miként lehetne a pokol kínja fizikai természetű. Bármennyire sértő is az összehasonlítás, erről Gecse Gusztáv „felvilágosító” könyvei jutnak eszembe. A közös pont Flasch és Gecse között az a hit, hogy mivel a kereszténység képviselői sok téves nézetet vallottak az utóbbi kétezer évben, sőt még sokat vitatkoztak is egymással, a kereszténység egésze is téves. Ez olyan, mintha a képtelen, ám bármilyen okból mindmáig érvényben lévő XVII–XVIII. századi amerikai törvényekre hivatkozva – például hogy Ohio államban a templomok ötvenméteres körzetében tilos a legyeket lecsapni, vagy hogy Tennessee-ben tilos lasszóval halat fogni – valaki az egész amerikai demokrácia érvénytelenségét, lejárt mivoltát vélelmezné. Jellemző, hogy Flasch zömében sok száz vagy akár több ezer éves szövegekkel „vitatkozik”. Mindaz, amit ostobaságnak minősít, valójában a kereszténység általa kreált paródiája. Szaktudósi kompetenciáját illegitim módon terjeszti ki a kereszténység általános kérdéseire, és egzisztenciális állításokat fogalmaz meg a tudós jelmezében, ami szintén jogtalan határátlépés.
Flasch sok érve, megállapítása, (szak)kérdése ettől függetlenül megfontolandó lehet – bár a többségük csupán innen-onnan átvett, és nem saját gondolat –, ám alapállása megnehezíti mondanivalója komolyan vételét. Ő ugyanis „úgy döntött” – ezt számos helyen hangsúlyozza –, hogy a kereszténységet minden ponton meghaladta a világ, „ma már” (mint ezt szerinte mindenki érzi) nem állja ki a „tudományosság” próbáját, és egyszerűen „nincs rá igény”. Aki így érvel, már nem keresi a valódi párbeszéd lehetőségét, de nem is lehet komolyan venni. Ha ugyanis valóban úgy gondolja, hogy „a” tudomány a megoldás mindenre, akkor előbb találta meg a választ, mint hogy a kérdést feltette volna.
Flasch kritikája azonban indítson minden keresztényt önkritikára. A létező kereszténység és a létező egyházak ugyanis biztosan felelősek azért, hogy ma sok igényesen gondolkodó ember nem tartja vállalhatónak a hozzájuk való kapcsolódást. Hogy a Flasch által képviselt – meggyőződésem szerint téves – hozzáállás terjedőben van.
(Kurt Flasch: Miért nem vagyok keresztény? Beszámoló és érvelés. Typotex Kiadó, 2016)
