Ferenc pápa az októberi, fiatalokról szóló szinódus idején, október 14-én szentté avatja elődjét, VI. Pált, aki 1963 és 1978 között volt Szent Péter utóda. Erdő Péter bíboros, prímást arra kértük, hogy ismertesse meg olvasóinkkal kicsit jobban a II. vatikáni zsinatot lezáró pápa életét és működését.
A Vatikán szeptember 22-én ideiglenes megállapodást kötött Kínával. Hogyan értékelhető a VI. Pál által képviselt ostpolitik e megállapodás fényében, mely lépéseket sokan üdvözöltek, mások bíráltak akkor és most?
– Az ő személyes elgondolása rendkívül nagy ívű volt. A Szovjetunió későbbi összeomlásának tudatában persze könnyű ma döntéseit bírálni. Napjainkban a kommunistáknak tett engedményként állítanak be olyan lépéseket, melyek valójában eredmények voltak. A püspöki kinevezések esetében az állami hatóságok előzetes hozzájárulása tulajdonképpen előrelépés volt. 1950-től kezdve, ha nem egyeztették az állammal a püspök személyét, akkor nem engedték működni őket.
Az 1964-es megállapodás a kínaiakat érdekelte, mert ezt a nemzetközi egyezményt hivatalosan nem hozták nyilvánosságra, ugyanakkor a szövegére sokszor hivatkoztak. Agostino Casaroli bíboros hagyatékából publikált dokumentumokból kiderült, hogy a tárgyalások rendkívül sok területet érintettek, vagyis ez egy hosszabb szöveg volt, melyben a kínai helyzetre is találhattak bizonyos megoldási lehetőségeket. A most született egyezmény esetében arról van szó, hogy miként nevezik ki a püspököket, és a már kinevezetteknek mi lesz a helyzete. Voltak olyan püspökök, akik a Hazafias Egyházhoz tartoztak, ám az ő felszentelésükhöz a Szentszék hozzájárulását utólag sem kérték ki vagy nem kapták meg. Most az ő személyüket a Vatikán elfogadta. A magyar modell azért volt érdekes, mert ebben a püspököt a Szentszék választotta ki, az állam pedig a hozzájárulását adta.
Lehet, hogy néhányan rosszul érzik magukat amiatt, mert ők többet szenvedtek, ám ha a Szentszék szeretete és odafigyelése kíséri ezt a folyamatot, akkor létrejöhet egy belső megbékélés és kialakulhat egyfajta biztonságérzet. Így a kínai katolikus közösség elevenebben tud bekapcsolódni a világegyház életébe. Ez pedig nem csak a kínai katolikusok érdeke. Mi is tanulhatunk abból, amilyen komolyan veszik ők a hitüket.
A nemzetiségek lelkipásztori ellátását legtöbb esetben az az ország is támogatja, melyhez tartoznak – így van ez nálunk például a németek és a lengyelek esetében. Előfordul azonban olyan eset is, amikor az itt élő közösség szervezi meg önmagát. Erre szép példa a budapesti kínai katolikus közösség. Ők kérték tőlünk, hogy szervezzünk nekik misét, ám mivel nekünk nem volt kínai papunk, ezért Bécsből járt hozzájuk egy atya. Amikor éppen nincs náluk pap, saját maguknak szerveznek imaalkalmakat, bibliaórákat.
Miért volt fontos lépés, hogy VI. Pál letette a pápai tiarát?
– A régi szimbólumok teológiai magyarázattal ellátva helyesen is felfoghatók. Ám ha egy adott korban ezt már nem értik, ha csak egy díszes művészeti tárgyat látnak benne, vagy valamilyen világi méltóság-jelvényként tekintenek rá, melyet királyok hordanak, akkor nyilvánvaló, hogy az Egyház nem ezt az üzenetet szeretné átadni. VI. Pál pápának volt bátorsága, hogy ezt a döntést meghozza.
VI. Pál 1965. október 4-én történelmi beszédet mondott az ENSZ Közgyűlése előtt, melyben elsősorban a háború ellen szólalt fel. Milyen üzenete lehet ennek a beszédnek napjainkban?
– A XX. század háborúi új erkölcsi problémákat vetettek fel. Amióta a kereszténység létezik, a katonáskodás, a fegyverhasználat mindig etikai kérdésként merült fel. Nem arról van szó, hogy merev és formális erőszakmenteséget vallott volna a kereszténység, hiszen Szent Pál is említi, hogy a világi hatalom „nem ok nélkül hordozza a kardot” (Róm 13,4). A keresztényüldözés végével a szükségből és kötelezően vállalt katonai szolgálat már nem volt tilos, hiszen nem kellett esküt tenni a bálványokra. Azt azonban a papok, püspökök esetében megkívánta az Egyház, hogy ne vállaljanak katonai szolgálatot.
Ezután új kérdésként az igazságos háború problémája merült fel. A jogos önvédelem lehetőségét a kereszténység nem vonta kétségbe, ám azt is figyelembe kellett venni, hogy egy hatalom a saját háborúját mindig igazságosnak tartotta. Ez addig talán védhető volt, amíg a tömegpusztító fegyverek és a polgári lakosság pusztulása nem lett meghatározó. Ettől kezdve a háború eszközeinek a jellege is nagyfokú etikai problémát jelentett. Ez ma is így van. Az elrettentés jogosultságát Szent II. János Pál alatt a tanítóhivatal elismerte. A cél azonban mindig a béke volt. VI. Pál pápa ezt teljes világossággal látta, az Egyház pedig továbbra is a béke ügyét támogatja.
A VI. Pál pápa által 1974-ben kiadott, Marialis cultus kezdetű apostoli buzdítást a kortársak a Mária-tisztelet mérföldkövének tekintették. Hogyan értékelhetjük ma ezt a megnyilatkozást?
– Az Egyházban a Mária-tisztelet nagyon ősi, hiszen már az Újszövetségben is úgy jelenik meg Szűz Mária, mint Istentől kiválasztott, különleges személyiség. A János-evangélium drámai jelenete – amikor Mária ott áll a kereszt alatt, és Jézus rábízza Máriát Jánosra, Jánost pedig Máriára – az Egyház és Mária különleges kapcsolatára utal. A Jelenések könyvében olvashatunk a napba öltözött asszonyról, akinek gyermekét a sárkány el akarja nyelni. Ez a zsidó apokaliptika szimbólumvilágából ered: Izrael leánya egy nőalak, akinek tizenkét csillagból álló koronája a tizenkét törzsre utal, ám az Újszövetség a tizenkét apostol alakját és az Egyház valóságát jeleníti meg benne. Így Szűz Mária alakja és az Egyház szimbóluma – a napba öltözött asszony – találkozik egymással. Ha már az I. század végén eddig fejlődött a szimbolika, akkor nem csodálhatjuk, hogy a Jézus Krisztus istenségével kapcsolatos hit világos megfogalmazása és leszögezése magával hozta Szűz Mária istenszülői méltóságának a kimondását.
Természetesen a dogmát megfogalmazó Egyház előtt járt az imádkozó Egyház. Éppen az imádságok szövegéből indult el egy-egy vita. A Loretói litániával kapcsolatban sokszor merül fel, hogy egy-egy invokációja nehezen érthető. Ez rendkívül ősi szöveg, szimbolikája magyarázatra szorul, de ettől még mély értelme van.
VI. Pál pápa bölcsen és az Egyház hagyományához, a teológia forrásaihoz hűségesen fogalmazza meg a tanítását. A Marialis cultus olyan dokumentum, mely a különböző szélirányok között helyes irányba vezeti a hajót. A máriás lelkiségben voltak abban az időben kissé túlzó megnyilvánulások, de olyan hangok is hallhatók voltak, melyek szerint Szűz Mária tisztelete elvonja a figyelmet Jézus Krisztusról. VI. Pál pápa megnyilatkozása ezek között a végletek között született meg, és mutatta meg az irányt.
VI. Pál pápa nevéhez fűződik az a gyakorlat, hogy a Katolikus Egyház feje apostoli utazások során látogassa meg a különböző országokat. Ön szerint miért van erre szükség?
– Ez az időszak a légi közlekedés robbanásszerű fejlődésének a kora. Lehetőség nyílt tehát arra, hogy a pápa beutazza a világot, ha úgy tartja jónak. Abból a teológiai szükségszerűségből, hogy a pápa legyen hűséges a római Egyházhoz, legyen egy olyan stabil hely, ahol a szolgálatát gyakorolja, XII. Piusz pápa koráig arra következtettek, hogy helyesebb, ha a pápa nem tesz nagy utazásokat. A pápa hosszas távollétéből a történelem során sok nehézség adódott. A lateráni egyezmény előtt pedig a pápa a Vatikán foglyának tekintette magát. XXIII. János pápa nyitott a világ felé, VI. Pál pápa pedig apostoli utakra indult. Az ő küldetése elsősorban a helyi katolikus egyház megerősítése volt, de mindenki máshoz is szólni kívánt.
Természetesen az apostoli utaknak is fokozódik a ritmusa. Vajon hány ilyen utazást lehet megtenni? Ezekhez az utakhoz nagyfokú figyelemre van szükség, hiszen csak így tudnak igazán hatékonyak lenni. Egy pápai látogatás középpontja a kommunikáció. Ám ha rövid idő alatt nagyon különböző emberekkel – hívekkel, ifjúsági csoportokkal, börtönlakókkal, politikusokkal, egyházi vezetőkkel – kell találkoznia a pápának, az rendkívül fárasztó. Ezért újra meg újra felmerül a kérdés, hogy talán kevesebbre lenne szükség. Érdekes, hogy XVI. Benedek pápa is így látta, ám ahogy idősebb lett, egyre többet utazott. A hívek lelkileg igénylik a pápa jelenlétét. A pápa személye, a pápaság így lesz az emberek életének része. VI. Pál pápa szándéka talán pont Szent II. János Pál pápa temetésénél mutatkozott meg. Az emberek ugyanis ki vannak éhezve, nem feltétlenül a pápa személyére, hanem arra, akit ő képvisel, vagyis Jézus Krisztusra. Az utazás tulajdonképpen egy megjelenítő jelenlét, ez adja a súlyát, ez mutatja meg a benne rejlő kihívást is.
Giovanni Battista Montini Budapesten járt 1938-ban, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson…
– Az 1938-as kongresszuson részt vett Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a későbbi XII. Piusz pápa; Angelo Giuseppe Roncalli törökországi apostoli delegátus, a későbbi XXIII. János pápa és Giovanni Battista Montini államtitkár-helyettes, a későbbi VI. Pál pápa. XII. Piusz pápa 1948-ban, tíz év elmúltával is nagy lelkesedéssel szólt a budapesti kongresszusról. Amikor VI. Pál pápáról úgy beszélünk, mint szentről, akkor nem csak a pápaságára kell figyelnünk, hanem az egész életére. 1941-ben azt vizsgálják a Vatikánban, hogy mit lehet tenni az európai üldözöttekért. Ekkor az Államtitkárságon létrejött egy munkacsoport, melyet Montini vezetett. Az ő feladata az volt, hogy a különböző országok egyházi diplomatáival tartsa a kapcsolatot az európai üldözöttek megmentése érdekében. A témában nemrég megjelent egy könyv, Xenio Toscani tollából. Ebben dokumentumokra hivatkozva írja, hogy a háború folyamán Montini és munkacsoportja milyen akciókat szervezett a Törökországban szolgálatot teljesítő Roncallival. A zsidóság körében – itt Magyarországon is – él egy olyan emlék, hogy Roncallitól nagy mennyiségben hoztak be papírokat. Bizonyos vélekedések szerint keresztleveleket. Ez azonban nem valószínű, főleg nem Törökországból. Ebben az időben, ha valaki Palesztinába szeretett volna utazni, ahhoz a brit hatóságoktól kellett engedélyt szereznie. Ilyen engedélyeket szereztek, és Roncalli – Montini munkacsoportjával együttműködve – ezeket juttatta el a budapesti nunciatúrára Angelo Rottának.
Montini a munkásemberekkel is együttérzett, ami látszott már Milánó érsekeként. Ez is mutatja, hogy annak a társadalmi párbeszédnek a híve volt, amit több kereszténydemokrata politikus is szorgalmazott. Köztük volt Aldo Moro, aki ennek a párbeszédkészségnek lett az áldozata.
A Mysterium fidei kezdetű enciklikát 1965-ben adta ki VI. Pál pápa. Ez a dokumentum miben járult hozzá az Oltáriszentség tiszteletéhez?
– Ez is jól mutatja, hogy VI. Pál pápa milyen érzékeny volt a történelmi mozgásokra. Amikor a liturgikus reform került szóba, amikor az Eucharisztiával kapcsolatos tanítás modern megfogalmazásáról volt szó, olyan híres kutatók műveire támaszkodott, mint Josef Andreas Jungmann SJ, akinek a munkássága korszakalkotó volt. A Mysterium fidei esetében egy hangsúlyáthelyezésnek lehetünk a tanúi, éppen a történelmi előzmények és az ökumenikus szempontok miatt. Nyilvánvalóvá vált az Eucharisztia elsődleges szerepe és megmutatkozott hármas vonatkozása is: az ünneplés, a lakoma és az imádás.
Egy világkongresszusnak az Eucharisztia gazdag jelentését kell bemutatnia. 1938-ban Budapesten Magyarország földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően volt egy esemény, melyet a Szent István-bazilikában tartottak meg. Ezen a keleti szertartású püspökök koncelebrálták a szent liturgiát. Akkor szenzációnak számított. Most is tervezzük, hogy az eucharisztikus világkongresszus során külön keleti liturgikus események lesznek. Nagyon fontos az Eucharisztia ünneplése együtt, különböző szertartású katolikusokkal. Ma, amikor kinyilvánítjuk szolidaritásunkat a közel-keleti keresztényekkel, akkor fontos, hogy az ő örökségüket jobban megismerjük. Erre nagy alkalom lesz az eucharisztikus kongresszus. Ebben az összefüggésben a VI. Pál által kiadott dokumentum tágította a horizontunkat.
Mit tanulhatunk VI. Pál pápától?
– Elsősorban azt, hogy a keresztény ember nem egy önmaga megszentelődésével foglalkozó, zárt rendszerben mozgó lény, hanem olyan személy, akinek küldetése van a világ felé. Ezt a küldetést Jézus Krisztustól kaptuk. Tőle kapjuk a mintát, az ő nevében, az ő tanítása és szentségi gazdagsága alapján kell az emberekhez fordulnunk. Ezt nem tehetjük sematikusan, a másik emberre minden tudásunk felhasználásával kell figyelnünk. VI. Pál pápa életében a főparancs teljesítését láthatjuk: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, és így fordulj a többi ember felé. VI. Pál a többiek tevékenységét szervezve, annak irányt mutatva szolgálta ezt a tanúságtételt.
VI. Pál pápa a tudomány és a művészet világával is eleven kapcsolatot tartott. Pápasága alatt nagyon magas szintre jutott a vatikáni egyházművészet, mely egyszerre volt szolid és elegáns, nagyvonalú és merész, modern és katolikus. Érdemes megnézni a Szent Péter-bazilika kapuját, mely az ő idejében készült. Vagy idézzük magunk elé azt a pásztorbotot, amit használt. Egy kereszt, mely kecses és könnyű, ugyanakkor modern vonalú, meghajlott, mely mutatja, hogy az ő tekintélyének alapja Krisztus keresztje. Szent II. János Pál pápa is ilyen pásztorbotot használt. Ez is kifejezte, hogyan lehet párbeszédet folytatni a világgal úgy, hogy a keresztény üzenet áthatoljon minden közegen.
