Krisztust hirdetni gyorsan változó világunkban is
Fotó: Lambert Attila

 

Nemrég kezdte meg munkáját az MKPK titkáraként, sok év római tartózkodás után ismét a magyar fővárosban él. Milyen érzésekkel érkezett Budapestre?

– Hét év után különös érzés volt ez a váltás, hiszen Rómában nagyon érdekes feladatot láttam el a Pápai Magyar Intézet rektoraként, és az MKPK római ügyvivőjeként (ágens). Nagy megtiszteltetésnek érzem a püspök atyák részéről, hogy rám gondoltak, amikor erre a feladatra kerestek embert. Egyrészt hálás vagyok a Gondviselésnek azokért az évekért, amiket Rómában tölthettem, másrészt remélem, hogy új munkakörömben is hasznosítani tudom majd a tapasztalatokat, amelyeket ott szereztem.

Az Örök Városban élt, a Katolikus Egyház központjában. Milyennek látja a XXI. század Egyházának helyzetét, legfontosabb feladatait?

– Nagyon gyorsan változó világban élünk. Ha arra gondolok, hogy milyen volt az Egyház képe akkor, amikor 2011-ben Rómába kerültem, vagy ha még tovább megyek, 2002-ben, amikor pappá szenteltek, ahhoz képest most 2018-ban sok szempontból egészen más kihívások állnak az Egyház előtt. Úgy gondolom, az Egyház számára a legfontosabb kihívás maradt, hogy ugyanazt a Krisztust hirdesse továbbra is, mint eddig, ebben a változó világban, őt, aki az út az igazság és az élet. Óriási kihívás ez az egyházközségek, illetve minden egyes pap és hívő számára is.

Hogyan látja, milyen kihívásokkal néz szembe a magyar Egyház?

– Ha nézzük a statisztikákat, az elmúlt évtizedekben világszerte változik a kereszténység, és ezzel együtt az Egyház megítélése. Bizonyos országokban nő a hívők száma, más országokban mintha az Egyház elveszítette volna azt a bázisát, ami az erejét adta. Ez talán annak is köszönhető, hogy sok helyi Egyház keresi az identitását, és ez az identitáskeresés kihat az Egyház megítélésére is az adott ország társadalmában. Azt gondolom, ma Magyarországon a legfontosabb kihívás, hogy biztos alapot tudjunk adni azoknak az embereknek, akik hozzánk fordulnak, és ezek az emberek támaszt tudjanak találni az Egyházban, amely Krisztust hirdeti, de ami emberekből áll, Krisztust kereső emberekből.

Egyháztörténelemből doktorált. Több könyve ismert nálunk is, legutóbb egy nagy történeti munkában működött közre, a temesvári emeritus püspök, Roos Márton egyháztörténelmi tárgyú dokumentumkönyvének elkészítésében. Melyik történelmi korszak érdekli a leginkább?

– Annak idején a doktori disszertációmat a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye török idők utáni megújulási időszakát kutatva írtam, számomra nagyon érdekes téma a török utáni kor Magyarországa, annál is inkább, mert a mai Egyház képe akkor alakult ki, hiszen a török kor – legalább­is az ország déli részén – nagy pusztítást hozott magával, mindent újra kellett kezdeni, szinte a semmiből. Nagy csodálattal tekintek az akkor élt emberek és az akkori papok, püspökök lelkesedésére, kitartására, amivel a semmiből létrehoztak plébániákat, közösségeket, templomokat. Úgy gondolom, a mai ember számára is példa lehet mindez.

Miért fontos ma egyháztörténelemmel foglalkozni?

– Közhelynek tűnik a latin mondás: Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere; egyrészt a történelmünk ismerete fontos, hogy az identitásunkkal tisztában legyünk, a valamihez tartozottság érzésünket erősítsük, alapozzuk, másrészt elődeink hibáiból és sikereiből is sokat tanulhatunk, láthatjuk belőlük, hogy a küzdelemnek sokszor önmagában is van értéke, s főképp, ha eredményeket is hoz. Olyan világban élünk, ahol azonnali eredményeket akarunk látni, az utóbbi években ehhez szoktunk hozzá: ott van a telefon, a számítógép, hamar elérünk mindent. Csodálkozunk, ha valaki nem veszi fel azonnal a telefont, pedig lehet, hogy fontos tárgyaláson vesz részt. A történelem ezzel szemben arra tanít, hogy szélesebb és hosszabb távlatban kell néznünk a dolgokat, és az eredmények sok esetben az idő előre haladtával bontakoznak ki.

Sok helyen, különféle hivatalokban szolgált. Vannak-e kialakult vezetői vagy emberekkel kapcsolatos tapasztalatai, amikre úgy érzi, biztosan építhet?

– Úgy gondolom, az összes szolgálati helyemen olyan tapasztalatokat szereztem, amelyeket a mostani munkámba be tudok építeni, így akkor is, amikor a plébániai lelkipásztorkodásban vettem részt, vagy a nunciatúrán dolgoztam, vagy amikor Rómában a papi továbbképzés területén működtem, illetve amikor főiskolán tanítottam. A Püspöki Konferencia titkáraként sok területet kell átlátnom, és ezek a tapasztalatok mind segítenek majd.

Vannak-e olyan személyiségek, akik meghatározók voltak eddigi életében?

– Nagyon sok embernek nagyon sok mindent köszönhetek, és számos olyan pap testvér kísért az elmúlt évek során, akiknek példájából, személyes küzdelmeiből tanulhattam, erőt meríthettem. Konkrét neveket nem akarok említeni, mert hosszú volna a lista. Vannak köztük elöljárók, akik alá voltam rendelve, és olyanok is, akiknek én voltam elöljárója. Sokszor a diákjainktól tanuljuk a legtöbbet.

Intézmény és karizma feszültségében él az Egyház. A következő években mint az MKPK titkárának mi az, ami lelkierőt adhat a sokszor száraznak tűnő hivatali munkában?

– Egyrészt hogy nem egy szokványos papi munkát végzek majd, és ez arra is inspirál, hogy átgondolhassam, mi is teszi a papot pappá, vajon azok a megszokott cselekmények, amiket nap mint nap végez, vagy a papság ennél mélyebben gyökerezik, bármilyen feladatot látunk is el. Másrészt igyekszem a hivatali munka mellett hagyományos lelkipásztori munkát is végezni. Sok volt magyarországi hittanosom, házaspár barátom életét évek óta követem lelkipásztorként, és most jobban fogom tudni tartani velük a kapcsolatot, másrészt lelkipásztori kisegítést is végzek hétvégenként.

Mi határozza meg a papi életét, mi az ars poeticája?

– Erre a kérdésre éppoly nehéz válaszolni, mint arra, hogy házasként miért éppen azt a hölgyet vette feleségül valaki, vagy miért épp ahhoz az úrhoz ment hozzá. Bizonyos dolgokat el tudunk mondani, de ha az ember igazán komolyan veszi, nagyon nehéz szavakba önteni a hivatás lényegét, hiszen ez olyan elköteleződés, amely csak részben mozog az empirikus, tapasztalati szinten. Újmisés jelmondatom: „Az Úr az!” – az egyik apostolnak a Feltámadottal való találkozásakor elhangzott felkiáltás. Ez az egyik leg­első és legtöményebb hitvallás az evangéliumokban, ami arra utal, hogy a feltámadt Krisztust ismerem el Uramnak és Mesteremnek. Később találtam egy másik, számomra fontos mondatot is, de ez nem a Szentírásból való: 1738-ban Patachich Gábor kalocsai érsek azt írta az uralkodónak, amikor éppen egy nagyon nehéz helyzetben volt: „ha senki sem kezdi el, senki nem fogja befejezni”. Ez mindannyiunk számára bátorító gondolat lehet. Sokszor úgy érezzük, értelmetlen, amit csinálunk, vagy kár belekezdeni, pedig valamit valóban el kell kezdeni, hogy azt be is lehessen fejezni. Viszonylag kevés látható eredménye volt annak, amit Patachich Gábor elkezdett, az utódai teljesítették ki a művét, de éppen ez az üzenet: munkálkodnunk kell, még akkor is, ha a munkát nem mi fogjuk befejezni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..