Krisztust dicsőíteni a zene nyelvén

 Fotó: Lambert Attila

 

Ön a  XX. század hatvanas éveiben volt tinédzser, a beatzene hőskorában. Hogyan lesz egy ifjú zenei tehetségből a rock dallamvilágára építő evangelizátor egy alapjaiban egyház- és keresztényellenes közegben?

– Nem tudom, mekkora zenei tehetség voltam akkoriban, hiszen későn kezdtem el zenélni, középiskolás koromban vettem meg az első gitáromat az édesanyám engedélyével és anyagi segítségével. A zene viszont már egészen kiskoromtól közel állt hozzám.
Középiskolásként kezdtem járni az angyalföldi Béke téri templom ifjúsági kórusába, ami alapvetően meghatározta az életemet. Ez olyan volt, mint ma egy kiscsoporthoz tartozni. Persze akkoriban állandó megfigyelés alatt éltünk, és ahol ifjúsági kiscsoport működött, ott azonnal lecsapott az állami hatóság, gyakran helyezték át a papokat. A kórusban kezdtem el gitározni. A fiatalkorunk alapvető élménye volt a beatzene megszületése. Az egyik atya, Luzsénszky Alfonz jóvoltából találkoztam a keresztény könnyűzenével, és annak kiemelkedő alakjával, Duval atyával. Megható volt számomra, hogy van egy francia jezsuita szerzetes, aki gitárral a kezében énekel az embereknek Jézusról, a Mesterről, akivel találkoznunk kellene, és aki mindig visszatér hozzánk, itt van velünk. Elhatároztam, hogy ha megtanulok gitározni, én is ilyen dalokat írok majd az embereknek. Rendszeresen hallgattuk a Luxemburg Rádiót és a Szabad Európa Rádiót. Összejártunk a barátainkkal, gitároztunk, kerestük a jó szövegeket, és később, egy baráti találkozás alkalmából nekem is született egy dalom, Hol van a szeretet? címmel, amit elénekeltem nekik. Mivel ez lelkesítette azt a kis baráti közösséget, amely az ifjúsági kórusból került ki, kedvet kaptam a dalszerzéshez, úgy éreztem, érdemes komolyabban foglalkoznom vele. A szívemben-lelkemben Krisztushoz köthető élményeket ki akartam fejezni dalban és szövegben egyaránt.

 Az életében meghatározó helyszínnek számított a Dunakanyar, Nagymaros és Kismaros…

– Kezdetben itt találkoztam rendszeresen fiatalokkal. Nagyszerű lelkipásztorok végezték a szolgálatukat, kiváló közösségeket hoztak létre, és a velük való találkozás inspiráló élmény volt számomra. Szívesen hallgatták a dalaimat.

 1972-ben aztán egy nagyobb lélegzetű zenei művet hozott létre, az Értem is meghalt a keresz­ten című oratóriumot…

– Ezt modern passiónak szántam, a húsvéti időszakban írtam. Három-négy barátommal, állandó zenei társammal megtanultuk a darabot, nagy lelkesedéssel. A következő évben meghívtak bennünket Egerbe, egy nyári papi lelkigyakorlatra, és az ottani szeminárium kápolnájában be is mutattuk az oratóriumot. Ez megfelelő búvóhely volt az akkor még kemény, egyházüldöző korszakban. A börtönökből lassacskán kiengedték a papokat – utoljára Lénárd Ödön atyát 1977-ben –, de a lelki-pszichikai nyomás, az állandó fenyegetettség egészen a rendszerváltozásig megmaradt. Az atyák nagy érdeklődéssel hallgattak bennünket, az ifjúsági pasztoráció egyik lehetséges formáját látták a zenénkben. Nem sokkal a II. vatikáni zsinat után voltunk, több atya örömmel fogadta, hogy nálunk is elkezdődött a zenei evangelizáció. Mi pedig hatalmas lelkesedéssel adtuk elő a passiónkat, ami olyan nagy hatást tett az atyákra, hogy hívogatni kezdtek minket az ország legkülönbözőbb részeire. Döntő többségében azért Budapest környéki papokkal kerültünk kapcsolatba, akik az Esztergomi főegyházmegyéhez és a Váci egyházmegyéhez tartoztak. A leggyakrabban a Regnum Marianum papjaival találkoztunk. Nehéz korszak volt ez, ami kiderül a Szent István Tár­sulat Pásztorok című sorozatából is, amelyben püspökök – Beton atya, vagyis  Balás Béla, Beer Miklós és mások emlékeznek ezekre az időkre. Megrendítő visszagondolni arra, hogy ekkoriban kezdődött az én zenei szolgálatom, amit Istentől kaptam ajándékba. Még mindenütt fagyok voltak, hó lepte a lelkeket, a félelem uralkodott a magyar Egyházon, s mégis, az Úristen megadta az olyan kicsi lelkeknek, mint amilyen én is voltam, hogy hatalmas lelkesedéssel és hittel hirdessék az evangéliumot. Társaimmal együtt a zenémmel dicsőítettük Krisztust. Valóban hittünk és hiszünk benne.

 Öt évvel később, 1977-ben született meg az újabb oratórium, a Keresztút.

– Akkorra már Kovács Gábor atya is megismert bennünket, és megkedvelte a zenénket. Felajánlotta, hogy szívesen írna nekünk szövegeket. Egyen­ként küldte el a keresztút stációihoz tartozó szövegeit, amelyekhez én zenét szereztem. Talán még meg sem volt mind a tizennégy stáció, amikor Varjú Imre atya meghívott bennünket, hogy adjuk elő az oratóriumot Borsosberényben, ahol akkor szolgált. Jó barátságban volt az egyik legnagyobb színészünkkel, Darvas Ivánnal, akivel 1956 után együtt raboskodtak a börtönben. Ő is nagyon lelkesen vett részt az előadásban, a szo­nett­koszorú egyes részeit mondta. Zsúfolásig tele volt a templom. A következő évben pedig már a teljes Keresztutat adtuk elő, a Szent István-bazilikában. Ott fellépni kivételes élményt jelentett számunkra. Azóta minden évben elénekeljük az oratóriumot, már nem hárman-négyen, hanem komoly zenekari kísérettel.

 Újabb öt év múlva mutatták be a Kristályóriás című oratóriumot.

– Ez már a feltámadt Krisztust hirdette. A szöveg nagy részét ezúttal is Kovács Gábor atya írta, a Feltámadt, Alleluja! című vezérdalét is. Ehhez egy refrént illesztettem, és a későbbiek során önálló életet élt. A konklávé 1978-ban választotta pápává a lengyel Karol Wojtyłát, aki II. János Pál néven lett a nemzedékünk pápája. „Virágos úton Jézus jön felém…” – ezt a refrént én II. János Pál pápáért énekeltem éveken át, kifejezve ezzel azt is, hogy bár a kommunista hatalom már nem zár börtönbe embereket, azért képes tönkretenni őket a hitük vállalása miatt. A Kristályóriás bemutatására, amely 1982 húsvétján volt, nagyon komoly zenei csapat állt össze. A nyolcvanas években tizennégyszer adtuk elő ezt a művet, ami 1989-ig nem volt veszélytelen vállalkozás. Lemezen is megjelent, 1985-ben, az Ecclesia Szövetkezetnél. Mások mellett Darvas Iván is írt hozzá egy szeretetteljes ajánlást.

70. születésnapja alkalmából a Szent István Társulat az ünnepi könyvhetére megjelenteti az Értem is meghalt a ke­resz­ten oratóriumot, a Jöjj, lán­goló című oratóriummal együtt. Ez utóbbi ma is aktuális és fájdalmas témát boncolgat: a fiatalok alkoholizmusa, drog, magány, kilátástalanság…

– A Jöjj, lángoló 1986 pünkösdjére készült el, első előadása a Béke téri templomban volt. Kovács Gábor atya azt mondta, a szíve vérével írja a darabot. Lehet, hogy a történet mai szemmel nézve naiv… Arról szól, hogy hittel élő fiatalok felelősséget vállalnak elnyomorodott lelkű társaikért, akiknek tönkrement az életük, s magukkal együtt másokat is lerántottak a mélybe. Egyszerű tanúságtétel ez a darab arról, hogy mi nem a magunk erejéből, hanem a Szentlélek erejében bízva és belőle élve adjuk át a kincseinket, s hogy a Lélek ajándékával valóban képesek vagyunk megváltoztatni, megújítani az életünket. Ahogy mennybemenetelét követően Jézus is megerősítette azokat a gyenge embereket: az apostolokat. Ezt az oratóriumot is több helyen előadtuk.

Keresztény oldalról egyesek keményen támadták Önöket ezt követően…

– Magukat keresztény értelmiséginek valló személyek gyalázkodtak, próbáltak megalázni bennünket, az egyházi zenéhez méltatlannak minősítették, amit csinálunk. Akkoriban borzasztóan fájtak ezek a támadások, de visszagondolva azt mondhatom, hogy jót tettek nekünk. A bántások alázatra, szerénységre neveltek bennünket. Akkor tudatosult bennünk, hogy aki Krisztus útján akar járni, az ne a sikert, és főleg ne a világi sikert keresse. Ez az üzenet ma is fontos számomra, és mindig sokat segített az életemben. A megaláztatások megerősítik az embert, főleg a hitében. Ha elfogadom a nehézségeket, és így is hűséges maradok a talentumhoz, amit Krisztustól kaptam, akkor a Jóisten áldása mindenkor jelen lesz az életemben. Soha nem a sikerért, hanem Krisztus dicsőségéért zenéltem. Amit szeretnék, az nem más, mint átadni a testvéreimnek a hitemet, amit megéltem.

Dalainak egyik központi gondolata, hogy Krisztus „jövőt s reményt” ad nekünk. Egyik legismertebb szerzeménye a Csipkebokor című dal, amely szerint Krisztus soha nem hagy el minket, még ha gyakran így érezzük is. Bíznunk kell az Úr segítségében mindenkor. Ám ez nem jelenti azt, hogy az életünk gond nélkül telne.

– Jézus soha nem ígért ilyesmit, a saját tanítványainak sem, és nekünk sem. Pontosan ez a szép a kereszténységünkben, hogy Jézus nem árult zsákbamacskát. „Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és kövessen engem.” Nekünk is naponta meg kell küzdenünk mindenfajta nehézséggel, akár fiatalemberként, akár szülőként, akár nagyszülőként. Az életünk tele van megpróbáltatásokkal, de az Úristen mindig gondoskodik rólunk, a hajunk szála sem veszhet el a tudta nélkül. Bármilyen nehézség adódjék is az életünkben, azt mindig ő engedi meg valamiért, és biztos, hogy később a javunkra válik, még ha a jelen küzdelmeinkben nem is látjuk ezt. Ha nem lennék hívő keresztény, a mai napig sem érteném, miért történt meg gyerekkoromban az a tragédia, hogy az édesapám elhagyott bennünket, amikor a bátyám és én még egészen kisfiúk voltunk. Nagy trauma volt számunkra látni édesanyánk szenvedését, betegségeit. Ezekkel együtt nőttünk fel. Nem biztos azonban, hogy ugyanezt az utat jártam volna be, ha nem az anyai nagymamám mellé kerülünk, aki mélyen vallásos asszony volt. Édesanyámon kívül ő volt a másik biztos pont az életükben. Hitte, hogy az Úristen minden megpróbáltatás ellenére mellettük van, megáldja és átsegíti őket a nehézségeken, így fel tudják nevelni a gondjaikra bízott két emberpalántát, a bátyámat és engem. Később nagyszerű papokkal ismerkedtem meg, akik apámat helyettesítve gondoskodó szeretettel vettek körül. Hiszem, hogy az Úristen minden nehézségen átsegít bennünket, de olyan nincs, hogy gondok nélkül teljen el az életünk.

A dalait hallgatva elgondolkodtató számomra, hogy ma is mennyire aktuálisak a harmincöt-negyven évvel ezelőtt írt szövegei. „Megtévedt nemzedék, két kézzel szórja szét / Minden kincsét, hitét… / Nem hisznek semmiben / Nem bíznak senkiben…” „A szeretettől még nem lett boldogtalan senki sem /, de a gyűlölet ott keletkezett /, ahol hiány a szeretet…” „A világnak Krisztus kell…” Ám az emberek többsége nemet mond Krisztusra, vagy tudomást sem vesz róla. A Világosság a sötétségbe jött, de a sötétség elutasítja azt…

– Az ember a szíve mélyén nem nagyon változik, ugyan­az marad. Ma döbbenetes világban élünk, a rendszerváltozáskor nem gondoltuk volna, hogy ilyen rossz irányba fordul a történelem. De mindenkinek megvan a maga karizmája, mindenkinek a maga életében kell teljesítenie a küldetést, amit a Jóisten rábízott, és a végén így összeállhat valami nagyon szép dolog. Földi mennyország soha nem lesz, Jézus nem ígért ilyet, de itt van velünk, és megerősít bennünket. Nem biztos, hogy mindig „virágos réten át” jön felénk, lehet, hogy a betegágyunkon, a legnagyobb nyomorúságunkban, megaláztatásunkban találkozunk vele, de mindig mellettünk áll, és ha valóban találkozni akarunk vele, megfoghatjuk a kezét. Belőle erőt meríthetünk minden nyomorúságunkban. Nagyon fontos, hogy a gyerekeinknek és az unokáinknak leg­alább olyan tisztességes életet tudjunk továbbadni, mint amilyet mi kaptunk az eleinktől, akik rendkívül sokat küszködtek. A nagyszüleink elképzelhetetlen nehézségek és kínok között, nagy szegénységben élték le az életüket, megéltek két világháborút, forradalmakat. Persze mindig voltak pazarlón élők is, de nem ők vitték előre a történelmet, és nem ők tették boldoggá a gyerekeiket, az unokáikat, hanem azok, akik tudtak áldozatokat hozni és küzdeni. Nagy tanúságtevők és példaképek ők a számomra. Soha nem lesznek kihirdetett szentek, de az én szívemben azok, a nagymamám és az édesanyám is. Ők valóban példát adtak igaz hitből, és megmutatták, miként érdemes élni.

A Mária-tisztelete is így alakult ki?

– Igen. Angyalföldön a kár­me­liták szomszédságában laktunk, akik a szétszóratás, a megaláztatás éveiben is megőrizték a hitüket. Vigaszt nyújtottak a hozzájuk forduló, testi-lelki nyomorúságban szenvedő embereknek. Nagyon fontos volt számukra a Mária-tisztelet. A nagymamám és anyám számára is az volt, és nekem is az, csodálatos kincs az életemben.

Negyvenhét éve él együtt a feleségével, Julcsival. Öt gyerekük született, és nyolc unokájuk van. Milyen érzés, amikor fellépés közben végigtekint a színpadon, és ott látja maga mellett az Önnel együtt zenélő gyerekeit, unokáit?

– Kivételes ajándék és leírhatatlan élmény ez, olyan, amiről előre álmodni sem lehet. Az egyházközségünkben gyakran jönnek oda hozzám gratulálni, amitől mindig zavarba jövök, hiszen ez nem az én érdemem, kegyelemből kaptam a zenei talentumot. Az emberek nemegyszer azt mondják, hogy ami igazán hitelesíti a szolgálatomat, az nem más, mint hogy a gyerekeim és az unokáim ott vannak mellettem a színpadon. Vidéken gyakran lépek fel Gáborral, a legkisebb fiammal. Julcsival, a feleségemmel sokszor beszélünk arról,  hogy mit jelent számunkra a család. Gábor is elmondta erről a véleményét, és jó érzés, hogy hitelesít minket, pedig a gyerekeink látják a legjobban a hibáimat, a gyarlóságaimat, a gyengeségeimet, hiszen egy fedél alatt éltünk. Esendő ember vagyok, sokszor elfáradok, és biztos, hogy ilyenkor nem vagyok a legvonzóbb személyiség. Mégis, a gyerekeim meg tudnak bocsátani nekem, és azt mondják, semmi baj, szeretünk, és tudjuk, hogy te is szeretsz minket. Csodálatos érzés átélni ezt. Nem vagyunk szentek, bár jó volna, ha azok lennénk, eleget téve Teréz anya felszólításának, aki azt mondta, nekünk ez a földi küldetésünk. Talán egyszer majd az Úristen szentet farag belőlünk, de addig még sokat kell fáradoznunk.