Iskolanapló

Írásbeli érettségik: magyar, matematika, történelem. Felügyelő tanárként ülök az egyenruhát viselő gyerekekkel szemben. Előttem az asztalon hevernek a mobiltelefonok, a helyesírási szótárak, a fogasokon lógnak a táskák. A gyerekek elmélyülten dolgoznak. Csöndes három-négy óra. Idillikus állapot, ritka pillanatok.
Az állandó fecsegés, a bekiabálásokkal tarkított hétköznapi tanórák hosszú sora után az érettségi a maga ünnepélyességével, csöndjével magasabb minőséget lop a tantermekbe. Mintha itt és most összesűrűsödne az eltelt évek minden koncentráltsága, a feladatokba való belefeledkezések pillanata. Igen, tanítottuk matematikai feladatok megoldását, történelmi források elemzését, irodalmi szövegekkel való bíbelődést – témákat, tartalmakat, az agytekervényeket megmozgató kérdésekre választ kereső megoldásokat.  És próbálkoztunk a legnehezebbel: a feladatokhoz való alázatos hozzáállás tanításával: „mint ki fióka madarat röptet: zárt  markom szétnyitottam, mondtam: Szállj! Próbáld! Erős vagy már! Elkaplak, hogyha elfáradtál! Ne így! Ne úgy! No, most jó! Látod? S veled szálltam át – nem világot, csak az iskola udvarát, körözve, – tanár és diák – bukva, szárnyalva, szólva rád, bíztattalak: No, újra hát!” (Jobbágy Károly: Az elhagyott repülőtér) Igen, a próbálkozás, a soha föl nem adás, a csöndben megszenvedett megoldások keresése, a diák és a tanár együtt gondolkodása – a nevelés csöndes, szinte láthatatlan, de talán legmélyebben ható területe.
Itt ülnek velem szemben: arcukon a gondolkodás szépsége, a kínzó megoldáskeresés gyötrelme, a tudás felszabadító öröme, az eltelt két óra fáradtsága. Dolgoznak – csöndben.
Vajon az iskolában megtanultak valódi tudássá, bölcsességgé válnak-e bennük, képesek lesznek-e egész egzisztenciájukkal megragadni a valóságot,  jelen tudnak-e lenni abban, amit csinálnak? És tudnak-e lemondani, áldozatot vállalni mindezért? Mit éltünk szülők, tanárok a most fölszállók elé? Elhiszik-e, amikor bennünket látnak, hogy belül szárnyalunk? Hogy tudunk csöndben lenni, elmélyülni abban, amiben éppen vagyunk? Hogy képesek vagyunk elfogadni azt és azokat, ami és akik most és itt vannak előttünk?
Róluk gondolkozom, de már magamról is – szemben velük, de már mellettük. Ajándékká vált ez a csöndes, érettségi közbeni pillanat.