Három férfit szentelt pappá Udvardy György püspök június 15-én a pécsi székesegyházban. József, Gábor, Erik le- térdeltek, és a főpásztor a fejük fölé emelt kézzel imádkozott. Majd az oltár szőnyegére feküdtek, miközben a hívek a Mindenszentek litániáját énekelték. „A szentek segítségét kérték, értünk, a mi hivatásunkért” – fogalmazott József. A három fiatalember a Pécsi Egyházmegye három kistelepüléséről származik. Kovács József élete a Tolna megyei Pincehelyen, Kárász Gáboré a Baranya megyei Bakonyán, Molnár Eriké pedig Bonyhád-Majoson kezdődött. A három faluban közös, hogy mindegyikben volt a papi hivatást vonzóvá tevő plébános, elkötelezett hitoktató, ifjúsági élet, lelkes világiak, plébániai közösségek, hitéleti programok. Mindennek köszönhetően a három fiatal férfi életében meghatározó szerepet töltött be a templom.
Kovács József az első plébánosáról beszél, az azóta elhunyt Halmai Györgyről, akivel a főiskola befejezése után négy éven át havonta járt Mátraverebély-Szentkútra hivatásokért imádkozni. Jelenlegi plébánosával, a 74 éves Simon Jánossal pedig a szemináriumi évek alatt barátsággá alakult a kapcsolata.
Kárász Gábor plébánosa egy görögkatolikus atya, Bodogán László volt. Gábor vele együttműködve igyekezett hozzájárulni ahhoz, hogy a háromszáz lelkes aprófalu élénk hitéletet éljen. Máig eleven emlékei között tart számon néhány evangéliumi részhez kapcsolódó tanítást, amit még gyerekként hallott. „Egy életre megmaradt bennem, utat mutatott egy vasárnapi prédikáció.”
Molnár Eriket első plébánosa, Erb József meghívta a ministránsközösségbe. Később, a középiskolai évei alatt egy majosi világi közösségvezető invitálására pedig bekapcsolódott a bonyhádi ifjúsági közösségbe.
A három papnövendék hivatásról alkotott képét máig meghatározza a gyerekkorban kapott indíttatás. Erik számára fontos érték a nyitottság, az, hogy a lelkipásztor elérhető legyen az Egyháztól távolabb állók számára is. Szent II. János Pál pápa szavaival vallja: „a pap ember másokért”. Úgy fogalmaz: „Részt kell venni az emberek életében. És nagyon lényeges, hogy soha ne a tekintély számítson, hanem az, hogy segíteni akarunk.”
Gábor nem fél a régies kifejezéstől, azt mondja: őt a pap jámborsága fogja meg. Az imádságos élet, az önzetlenség, az odafordulás az emberek felé, a beszélgetésekre szánt idő – számára ezt jelenti a jámborság. Úgy látja, a papnak teljes embernek kell lennie, hiszen rendkívül sokrétű a feladatkör, amit ellát.
Józsi fontosnak tartja, hogy a pap közvetlenséget sugározzon, hiszen így szívesen megszólítják az emberek. Beszéljen nyíltan a lelki életéről, az istenkapcsolatáról, és legyen őszinte, mert különösen a fiatalok mindig megérzik, hogy szívből jönnek-e a lelkipásztor szavai.
Mindhárman hosszabb utat tettek meg a papságig, holott a hivatás gondolata már gyerekként felmerült bennük. Gábor húsz éven át szakácsként dolgozott, ő vezette a család csárdáját. Erős késztetést érzett a papi hivatásra, ezért munka mellett leérettségizett, hogy jelentkezhessen a szemináriumba. „A fiatalkoromat végigkísérte, hogy nem szerettem tanulni. Többször mondták is a tanáraim, hogy rólam mintázhatták volna a lustaság szobrát. Tanultam én, de ha nem volt sikerélményem, rögtön feladtam. Így lettem szakács” – meséli Péter, és hozzáteszi: a hit és a papi hivatás iránti vágy mindig megvolt benne.
Józsi útjának alakulásában meghatározó volt a cserkészet; elvégezte a vezetőképzést, megszerette a gyerekeket és a velük való foglalkozást. Érettségi után tanító, hitoktató szakra jelentkezett a váci Apor Vilmos-főiskolára. Nagyon vágyott arra a többletre, amit egy katolikus intézmény adhat. „A főiskola lelkésze, Palánki Ferenc püspök jó papképet állított elénk. A főiskola megmutatta, milyen családias közegben megélni a hitet, és ránevelt arra, hogy felelős vagyok a hitemért. Senki nem erőltette ránk a hitgyakorlást, a saját döntésünk alapján vettünk részt különböző hitéleti programokon, és sokat jelentett, hogy ezt közösségben tehettük” – emlékezik vissza a főiskolás évekre. – A diploma megszerzése után a Tolna megyei Pálfán dolgoztam hitoktatóként és a fogyatékkal élők otthonában. A megüresedett plébánián éltem, áldoztatási engedélyt kaptam, igeliturgiát vezettem. Nagyon megtetszett ez az élet, megfogott. Ekkor jelentkeztem új plébánosomnál a papság szándékával. 27 éves voltam. Az atya azt mondta, várjak egy évet, szeretne megismerni. Hazaköltöztem, és a közeli kisvárosban, Tamásiban helyezkedtem el. Eljártam a plébániára, a közösségekbe, és egy év után megkezdtem a tanulmányaimat Esztergomban.
Erik egy közgazdasági szakközépiskolában érettségizett, majd OKJ-s kis- és középvállalkozói menedzserképzést végzett. „A hivatás gondolata már ekkor felmerült bennem, de csak fellángolásnak éreztem. Szociális munkás szakra jelentkeztem. A tanulmányainknak fontos része volt a gyakorlat, az intézményekkel való kapcsolat ápolása, az önkéntes munka. Mindez rányitotta a szemem a szociális nehézségekre.”
Beszélgetésünkre mindhárom növendék az államvizsgájáról érkezett. Még egy lelkigyakorlat várt rájuk, így ünnepelték a pappá szentelésüket. A hatodévet diakónusként szolgálták végig, s úgy vélik, ez idő alatt megerősödött a küldetéstudatuk. Erik Mohácson, Bacsmai László keze alatt ismerkedett a papi élettel. Amikor megérkezett, plébánosa arra kérte a híveket, hogy segítsenek Eriknek „beleszeretni a papságba”. Laci atya szerint ugyanis a diakónusi időszak olyan, mint az első szerelem. Erik arról számolt be, hogy nagy szeretettel fogadták a mohácsiak, otthon érezhette magát közöttük. „Segítettek, hogy jól érezzem magam a hivatásomban” – mondta, és azt is elárulta, hogy szeretné majd megköszönni nekik ezt az újmiséjén.
Gábor Szekszárdra került gyakorlatra. Szeptemberben, amikor megérkezett, tele volt izgalommal: vajon hogyan tudja majd átültetni a gyakorlatba az elméleti tudását, képes lesz-e helytállni a plébánián? Sokszínű egyházi életbe csöppent bele. Lelkigyakorla-
tok kisiskolásoknak, kórházlátogatás, temetés, részvétel a plébániai csoportok alkalmain, biblia- és hittanórák… „Kedvesen fogadtak a közösségek. Szép élményeket szereztem, és nagyon jól éreztem magam a rám bízott feladatok ellátása közben. Megérintett, amikor a temetésen beszélgettem a hozzátartozókkal, amikor a kórházban ott ültem a beteg mellett, amikor a szenvedést átélő embereket hallgattam. Ilyenkor éreztem igazán, hogy miben is áll a papi szolgálat. Örömmel töltött el az is, amikor kedvesen hozzám szaladt egy kisgyerek, és átadott egy papírlapot, amin az állt: »Szeretünk, Gábor atya!« Jó volt a közösségnek előadást tartani, beszélgetni az emberekkel, átélni, milyen erős bennük a teológiai érdeklődés.”
Józsi a pécsi székesegyházban töltötte a diakónusi évét. Kajtár Edvárd atya a példaképe lett. „Nyitottsága, embersége, hite, az emberekkel való kapcsolata megerősítést jelent számomra; én is hozzá hasonló pap szeretnék lenni” – összegzi tapasztalatait. A szemináriumban töltött évekről szólva úgy fogalmaz: A tanulmányi időszak alatt a növendék nem csupán ismeretekkel gyarapodik. Ez az időszak arról is szól, hogy a kispapban kialakuljon az igény a szellemi fejlődésre, az elmélyülésre.
A Pécsen szentelt három fiatal, elkötelezett lelkipásztor ezekkel a gondolatokkal indult neki a papságnak. Első szolgálati helyükön a közvetlenség, a nyitottság, a megszólíthatóság szellemében szeretnének a hívek segítségére lenni. Szolgálatuk szívből jön.
*
Both Zoltán, Varga Gábor és Méry László már gyermek-, illetve ifjúkorától papnak készült. A vágy egyre erősödött bennük, és az érettségi után elköteleződéssé vált. Június 15-én Győrben szentelte őket pappá Veres András püspök.
„Hittanórán fellángolt a szívem” – fogalmaz Zoltán arra az időre emlékezve, amikor plébánosa az elsőáldozásra készítette fel őket. Maráz Sándor atya megragadó személyiség volt a gyerekek számára. „Értett a fiatalokhoz, nagyon szerettük a hittanóráit. Jó volt látni őt a szószéken, vonzó volt, ahogy ki tud állni az emberek elé, és csodáltuk, hogy milyen szépen végzi a liturgiát. Gyerekként örömmel közreműködtünk ebben.” Zoltán már akkor a papságra készült, amikor jelentkezett a győri bencésekhez, és érettségi után rögtön felvételét kérte a szemináriumba.
Az ott töltött hat év intenzív készület volt a papságra. Sokat tanult, barátokat szerzett, a 2013-as árvízi fenyegetettség idején pedig ráérzett az összefogás ízére és erejére is. Úgy véli, a pap legfontosabb tulajdonsága, hogy szeretetet sugározzon maga körül. „Nagy szükségük van az embereknek a szeretetre, a figyelemre. A lelkipásztor ott lehet velük a mindennapjaikban: a boltban, az utcán, a kórházban. Krisztus szeretetével kell közöttük járnunk. Nem vagyunk csak a templomhoz kötve” – fogalmaz Both Zoltán. A gyakorlati évet diakónusként Mosonmagyaróváron, a Szent Gotthárd-plébánián töltötte, ahol rengeteg feladat várt rá. Heti tizenhárom hittanóra az általános iskola felső tagozatán, kórházlátogatások, temetések, bekapcsolódás az egyházmegyei óvoda életébe, házszentelések. Mindezek mellett igyekezett odafigyelni a lelki életének karbantartására is. Zoltán szerint nagyon fontos, hogy az ember rendszeresen időt szánjon az imára, mert ez állandóságot ad és fogódzót a hétköznapokban.
A hitoktatást nagy élvezettel végezte. „A gyerekek rengeteg foglalkozásra járnak, a hittan sokuk számára a szükséges rossz kategóriába tartozott. Egy idő után rájöttem, hogy könnyebben megtaláljuk a közös hangot, ha a találkozásaink alkalmával lehetőséget adok nekik a véleménynyilvánításra. Sokan voltak, akiknek elváltak a szülei. Ezeket a gyerekeket általában senki nem kérdezi, csak elszenvedői ennek a nehéz helyzetnek. Úgy gondoltam, lehetővé kell tennem számukra, hogy elmondhassák, hogyan érzik magukat. Az órán igyekeztem olyan légkört kialakítani, amelyben a személyes kérdések is szóba kerülhetnek. Ha a gyerekek elmondják az érzéseiket, a véleményüket, az azt mutatja, hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról. Ilyen előkészítés után láttam jónak megismertetni velük, mi az Egyház álláspontja, azután pedig igyekeztünk megkeresni a közös pontokat, hogy megtaláljuk az összhangot. A gyerekekben sok tévhit él az Egyházzal kapcsolatban. Amikor azonban megismerik az igazságot, megtapasztalják, hogy ez a tanítás milyen nagy segítséget jelent a mindennapokban” – mondta a gyerekek körében végzett munkájáról Zoltán.
„Egy akarok lenni közülük, az a vágyam, hogy közösségben legyek az emberekkel” – fogalmazott céljairól szólva Varga Gábor, aki szeretne nyitott, megközelíthető és hiteles lelkipásztorrá válni. Fontos számára, hogy a papban ne erkölcscsőszt lássanak a hívek, hanem olyan pásztort, aki nem zárkózik be a plébániára, hanem mer kezdeményezni, ráköszön az emberekre, ismeri az örömüket, a bánatukat egyaránt. Gábor hivatása is ifjúkorára nyúlik vissza. A bencés gimnáziumban fogalmazódott meg benne a megszentelt élet iránti vágy. Hiteles papi és szerzetesi példák inspirálták. „Amikor jelentkeztem a gimnáziumba, még jogi pályára készültem. A plébánosaim és a szerzetesek életvitele, a hithez való viszonya azonban nagyon megérintett. Belső változást éltem meg, és éreztem, mit kell tennem. Lassanként az életcélommá vált a papság. A gimnáziumban a bencésektől nem csak ismereteket, tudást kaptunk. Szoros közösséget alkottunk, és ma is baráti szálak fűznek össze minket” – meséli.
A szeminárium tovább mélyítette a közösség iránti igényét. „Itt a visszahúzódóbb növendékek is megélik a közösség élményét, és megtanulnak alkalmazkodni, nyitottan állni a társaikhoz, megérteni őket.” Gábor a szemináriumban örömmel tanult. Azon ritka diákok közé tartozott, akik szeretik a filozófiát. Már érettségi tárgynak is ezt választotta, és a szakdolgozatát is filozófiai témából írta. Hogyan látja az ember a világot, és miként ismeri meg? – ezek a kérdések érdeklik a leginkább. Visszatekintve úgy látja, rendkívül sokat jelentett, hogy az elöljárók betekintést engedtek a növendékeknek abba, hogyan élik meg papságukat, milyen lelkipásztori örömökkel és nehézségekkel találkoznak a mindennapjaikban. „Ez jó példa volt nekem, biztatást adott, és mintát, hogy a későbbiekben hogyan élhetem majd meg a szolgálatot” – mondja.
Gábor két helyen szerzett gyakorlati tapasztalatot. Sopronban főként a hitoktatásban vett részt, Szanyban pedig, diakónusként, már a plébánia életének irányítására is rálátott. Ebben a kétezer lakosú nagyközségben erősek a hagyományok, élénk a hitélet. Egy plébániatemplom és három kápolna tartozik a lelkipásztori területhez, katolikus általános iskola működik a településen, és az egyházmegye most fogja fenntartásba venni az óvodát. Gábor a hitoktatásban vállalt szerepet, tanított az iskolában, elsőáldozásra készítette fel a kicsiket. Létrehozott egy ifiközösséget, amelyről így mesél: „Hetente találkoztunk. Fontosnak tartottam, hogy ne csak a hittani ismeretekről szóljon az együttlétünk, hanem a közösségépítésről is. Sokat beszélgettünk, megosztottuk egymással az élményeinket, kirándulásokat szerveztünk.”
Méry László szentelésére egy egész iskolai osztály is eljött. Soproni diakónusi gyakorlata alatt László a Széchenyi István-gimnáziumban tanított, és a nyolcadikosai szerettek volna részt venni tanáruk életének ezen a döntő fontosságú eseményén.
Sopronban annak idején így fogadta Lászlót az iskolaigazgató: Kedves, mosolygós, fiatal, és még pap is, biztosan örülni fognak a gyerekek! Így is lett. Laci gyorsan megtalálta a hangot a diákokkal. „Természetesen fontos volt a tananyag átadása, de mindig lehetőséget adtam a gyerekeknek a kérdezésre. Érdeklődtek a vallással kapcsolatban, és kíváncsiak voltak a személyes véleményemre is filmekkel, a sporttal, a zenével kapcsolatban. Ez utat nyitott feléjük, jó kapcsolat alakult ki közöttünk, közel kerültünk egymáshoz. A diákok figyelme valóban könnyen elkalandozik, és nem könnyű felkelteni az érdeklődésüket, de ha az ember talál egy jó témát, amit szívesen fogadnak, akkor messzire juthat velük. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a pap megmutassa: ő is ember” – összegzi az iskolában szerzett tapasztalatait, és örömmel számol be arról, mennyire megszerette papi feladatai közül a hitoktatást.
László felvidéki származású, Nagymagyar községben töltötte a gyerekkorát. A szomszédos Somorjára járt ifjúsági közösségbe, és ott tanult a magyar tanítási nyelvű gimnáziumban. A hivatás gondolata benne is korán felmerült már. „Kisiskolás koromtól ministráltam. Észrevettem, hogy a misén valami különleges dolog történik. Ahogy térdeltem a plébános mellett, figyeltem, milyen tisztelettel bánik a kenyérrel és a borral. Amint kimondta az átváltoztatás szavait, éreztem, hogy nem kenyér és nem bor, amit látok. Bár nem tudtam megfogalmazni, a magam gyermeki eszével a természetfelettit tapogattam. Ez az élmény velem maradt, és azt gondoltam, ha felnövök, én is azt szeretném tenni, amit ő.”
Elköteleződése az évek során egyre erősödött. „Több papot is megismertem, és meggyőződtem arról, hogy nagyon jó ezt az életet élni. Megfogott az atyák nyitottsága, készségük a meghallgatásra, a beszélgetésre.” A gimnáziumban már határozottan kacsingatott a papság felé, de még nem merte kimondani. Érettségi után, nyáron a plébániai közösség elzarándokolt Mátraverebély-Szentkútra, a nagybúcsúra. Laci is a többiekkel tartott. Akkor, ott született meg benne a végső elhatározás. Abban az évben már késő volt jelentkezni a szemináriumba, így ősszel elkezdte Komáromban a főiskolát, de lélekben és gyakorlatilag is a papi hivatásra készült. Vallásos irodalmat olvasott, tanult a felvételire. „Elmélyült bennem az igen. Alig vártam, hogy megkezdhessem a papsághoz vezető utamat.” A győri szemináriumba jelentkezett.
A szeminárium boldog éveket hozott számára, de nem volt könnyű megszoknia az új életformát. El kellett fogadnia a szigorú napirendet, ám idővel belátta, milyen sokat segít a rendszeresség. „Ha a napban mindennek megvan a maga ideje és helye, az ad egyfajta biztos vázat, amire építeni lehet.” Lacit örömmel töltötte el, hogy azzal foglalkozhatott, amire vágyott, és barátokat szerzett, együtt sportolt a társaival. „Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok.”
A zsolozsma mindig erőt ad neki – vallja. „Gyakran csak úgy rám talál az ima szövege. Ha szomorú vagyok, megvigasztal, ha öröm van a szívemben, Isten csatlakozik hozzá.
A zsoltár sokszor arra rímel, ami éppen betölt engem. A szentmise is fontos erőforrás, mindig felemelő a számomra” – mondja Laci, és hozzáteszi: nagyon várja már a szentelést. Nagymagyarból eljönnek a szülei, a testvére, a nagymamája, a keresztszülei és a bérmaszülője. Azután újmisék következnek, és augusztusban megkezdi papi szolgálatát. „Nem aggódom amiatt, hogy hová helyeznek. Mindenütt a legtöbbet igyekszem majd nyújtani, és remélem, a hívek és a plébános is értékelni fogják a munkámat. Az a vágy vezet, hogy elvigyem az örömhírt – a Szentírás szavaival szólva – a Föld végső határáig. De persze tudom, hogy a nagy épületben én egy parányi kavics vagyok csupán.”
.
