Krisztus szavára az életünkkel kell válaszolnunk
Fotó: Vatican News

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Elérkeztünk az olvasmányokhoz.
A párbeszéd Isten és népe között, mely a mise igeliturgiájában bontakozik ki, az evangélium felolvasásával éri el csúcspontját. Ezt megelőzi az alleluja éneklése – vagy nagyböjtben egy másik akklamáció –, amellyel a „hívők gyülekezete fogadja és üdvözli az Urat, aki az evangéliumban szól majd hozzá”. Amint Krisztus misztériumai megvilágítják az egész bibliai kinyilatkoztatást, úgy az ige liturgiájában az evangélium jelenti azt a fényt, amely segít megérteni az evangéliumot megelőző szentírási – akár az Ó-, akár az Újszövetségből vett – szövegek értelmét. Ugyanis „az egész Szentírásnak és az egész liturgikus szertartásnak Krisztus a középpontja és teljessége”. A középpontban mindig Jézus Krisztus áll! Mindig.
Ezért maga a liturgia megkülönbözteti az evangéliumot a többi olvasmánytól, és különleges tisztelettel és hódolattal veszi körül. Az evangélium meghirdetése ugyanis a felszentelt szolgálattevőnek van fenntartva, aki a felolvasás végén megcsókolja a könyvet; felállva hallgatjuk, homlokunkra, ajkunkra és mellünkre keresztet rajzolunk; a gyertyákkal és a füstöléssel Krisztus iránti tiszteletünket fejezzük ki, aki az evangélium felolvasásán keresztül hallatja velünk hatékony szavát. E jelekből a gyülekezet felismeri Krisztus jelenlétét, aki a megtérést adó és átalakító „örömhírrel” fordul hozzá. Közvetlen ez a beszéd, mely végbemegy, ahogy azt az akklamációk is tanúsítják, amelyekkel az evangélium meghirdetésére válaszolunk: „Dicsőség neked, Urunk”, és „Áldunk téged, Krisztus”. Nem az evangélium meghallgatásáért állunk fel, hanem Krisztus az, aki ott hozzánk szól. Épp ezért figyeljünk oda, mert ez egy közvetlen beszélgetés. Az Úr az, aki beszél hozzánk.
A misében tehát nem azért olvassuk az evangéliumot, hogy megtudjuk, miként zajlottak a dolgok, hanem azért hallgatjuk az evangéliumot, hogy tudatára ébredjünk annak, amit egykor Jézus tett és mondott; és az a szó élő, Jézusnak az evangéliumban elhangzó szava élő, és a szívemig hatol. Ezért annyira fontos, hogy nyitott szívvel hallgassuk az evangéliumot, az ugyanis élő szó. Azt írja Szent Ágoston, hogy „Krisztus ajka az evangélium. Ő most a mennyben uralkodik, de nem hagyott fel azzal, hogy beszéljen a földön.” Ha igaz az, hogy a liturgiában „ma is Krisztus hirdeti az evangéliumot”, ebből az következik, hogy a misén való részvételünkkel válaszolnunk kell neki. Meghallgatjuk az evangéliumot, és választ kell adnunk rá az életünkben.
Hogy eljuttassa üzenetét, Krisztus a pap szavát is igénybe veszi, aki az evangélium után homíliát mond. A liturgia részét képező, a II. vatikáni zsinat által erősen ajánlott homília nem alkalmi beszéd – nem is katekézis, mint amilyet most tartok –, nem tudományos előadás, nem is tanóra. A homília más dolog. Mi a homília? „Annak a párbeszédnek a folytatása, amely már elkezdődött az Úr és az ő népe között”, hogy az beteljesedést találjon az életben.
Az evangélium igazi exegézise  (kifejtése) a mi szent életünk. Az Úr szavának futása akkor éri el célját, amikor testté válik bennünk, amikor lefordíttatik a tettek nyelvére, ahogy az Mária és a többi szent esetében történt. Emlékezzetek arra, amit a legutóbbi alkalommal mondtam: az Úr szava belép a fülünkön keresztül, eljut a szívünkig, és továbbhalad a kezünkig, a jó tettekig. A homília is követi az Úr szavát, és végigjárja ezt az utat, mert segíteni akar, hogy az Úr szava a szívünkön áthaladva elérkezzen a kezünkig.
A homília témájával már foglalkoztam az Evangelii gaudium buzdításban, amelyben emlékeztettem arra, hogy a liturgikus környezet „megköveteli, hogy a prédikáció a közösséget és a prédikátort is afelé irányítsa, hogy a Krisztussal való eucharisztikus egyesülés életet átalakító legyen számukra”.
Annak, aki a homíliát mondja – aki prédikál: a pap, a diakónus vagy a püspök –, jól kell ellátnia szolgálatát. Valódi szolgálatot kell nyújtania azoknak, akik részt vesznek a misén, de akik hallgatják, azoknak is el kell végezniük a maguk feladatát. Mindenekelőtt kellő figyelemmel kell hallgatniuk, vagyis megfelelő belső hozzáállással, szubjektív elvárások nélkül, tudva, hogy minden prédikátornak vannak hiányosságai és korlátai. Ha időnként okunk is van arra, hogy unatkozzunk, mert a homília hosszú, nem lényegre törő vagy nem érthető, máskor az előítélet képez akadályt. Annak pedig, aki prédikál, tudatában kell lennie, hogy nem a maga kedvére cselekszik, hanem Jézusnak ad hangot, Jézus szavát közvetíti. És a homíliát jól elő kell készíteni, és a homíliának rövidnek kell lenni, rövidnek! Egy pap mesélte nekem, hogy egyszer elment abba a városba, ahol a szülei laktak, és az apja azt mondta neki: „Tudod, annyira örülök, mert a barátaimmal találtunk egy templomot, ahol a misén nincs homília.” Mi pedig hányszor látjuk, hogy a prédikáció alatt némelyek elalszanak, mások fecsegnek, vagy kimennek elszívni egy szál cigarettát… Ezért kérem szépen, rövid, de jól előkészített legyen a homília. És hogyan kell előkészíteni a homíliát, kedves papok, diakónusok, püspökök? Hogyan kell előkészíteni? Úgy, hogy imádkozunk, tanulmányozzuk Isten igéjét, készítünk egy átlátható és rövid vázlatot, és nem szabad tíz percnél többnek lennie!
Befejezésül kijelenthetjük, hogy az ige liturgiájában, az evangéliumon és a homílián keresztül Isten párbeszédet folytat népével, amely figyelmesen és tisztelettel hallgatja őt, és elismeri, hogy ő jelen van és tevékenyen van jelen. Ha tehát elkezdjük meghallgatni a „jó hírt”, akkor az megtérést ad nekünk és átalakít minket, s így képesek leszünk megváltoztatni önmagunkat és a világot. Miért? Mert a jó hír, Istennek a szava belép a fülünkbe, továbbhalad a szívünkbe, és elér a kezünkhöz, hogy jó tettekre késztessen minket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.