Barsi Balázs ferences atya triduuma is ünnep volt – sok fiatallal; talán a csillárról is lógtak volna, ha azok nem lennének elérhetetlenül magasan. A húsvét lényegéről s az ifjúsági pasztoráció aktuális kérdéseiről beszélgettünk Barsi atyával, aki évente húsvétkor Sümegen tart előadásokat a szent három nap alkalmával – amikor többek közt fiatalokkal is megtelik a ferences rendház.
Keresztény életünk alapvetése, hogy Krisztus megváltó, bűnbocsátó halálából és életadó föltámadásából részesüljünk a szentségek által. Magunktól nem tudunk igazán jobbak lenni, ahhoz kevés az erőnk. Krisztus az, aki megtisztít minket, engedjük át neki egész valónkat, hogy a húsvéti misztériumokban, a kereszténység, a bérmálás újravállalásában, egy alapos szentgyónásban és főleg a szentáldozásban beléphessen életünkbe. Azokra a területekre is, melyeket bensőnkben fenntartottunk még akár illendőségből. Ha vele egy életet élünk – például a reggeli áldozásra visszagondolunk napközben – figyelünk isteni jelenlétére, akkor fokozatosan átalakít, minden a helyére kerül bennünk. A böjtöléskor Krisztus az, aki bennem éhezik, ő győzi le a megkísértést, ő indulhat az emberiséget megváltó útjára. Jobban kell imádkozni, mint erőlködni azért, amit szeretnénk megvalósítani. Utóbbit is kell persze. Meg kell halni magunknak, hogy Krisztus uralkodhassék bennünk, s egy mély békével ajándékoz meg.
– Hogyan látja a mostani ifjakat, más ez a generáció?
Tehetünk nagy kijelentéseket a mai fiatalokról, csak ne feledjük, saját magunkról mondunk ítéletet, ugyanis a felnőttek nem adták meg nekik a remény örökségét. Enélkül valóban annyira elviselhetetlen az élet, hogy amelyik fiatal nem akar nyakkendő-szélhámos lenni, értelmet hazudni a hit nélkül halálba tartó életének, az nem csoda, ha a kábítószerhez nyúl. Másképp nem bírná ki.
Ma már sokkal jobban a lényeget keresik a hitről tájékozódni akaró fiatalok, mint a harminc évvel ezelőttiek. Lemaradunk a pasztorációból, ha azt hisszük, hogy szórakoztatni kell őket hittan címén, mert ők az élet kérdéseire akarnak válaszokat. Én nem szórakoztatom őket, és jönnek hozzám. Nagyon kell olvasni a szemekből, úgy kell fogalmazni az örök igazságokat, melyeket Isten az emberiségnek adott, hogy az ő ismereteiknek, nyelvezetüknek megfelelő legyen, hogy megértsék!
Az ifjúság színe-java nagyon fogékony a lényegre, de a hamisságot is észreveszi. Nagy tévedés a gyerekmise, inkább a gyermekekre, a fiatalokra is odafigyelő celebrációra van szükség; fontos őket bevonni, legyen szerepük, s azokra készítsük föl őket!
„Az emberi lélek természettől fogva keresztény”- idézi Tertullianust az atya később a homíliában. Milyen szépet gondolt Isten egy férfi és egy nő örökre szóló közösségéről, a házasságról! Az ember mindig is erre a békére vágyott: szeresd ellenségedet, ahogy téged is szeret a mennyei Atya. Mindig is arra a feltámadásra vágyunk, amely vonatkozik a testre is, hogy nem a test és lélek két külön darabjából vagyunk, hanem a kettő egységéből. És vajon gondolhat-e ember nagyobbat magának, mint hogy az Isten emberré és egy igaz áldozattá lesz érte?
Mindenkinek megadatik az a belső hang, amely Istenhez vezet: a lelkiismeret. Manapság ezt teszik tönkre; a csendet, amelyben megszólalhatna Isten, a fülhallgató, a vizualitás, az internetfüggőség állandó kavalkádja rombolja szét.
Van-e tantárgya ennek: a belső hangnak? Lőrincz Attila másodéves zeneakadémiai hallgatót faggatom a szentmisét záró orgonazúgás közepette: mit jelentenek számára tanára, Barsi atya tanításai?
Mindig erőt lehet meríteni belőlük, valahogy mindig aktuálisak! – válaszolja Attila. – Nagy segítség, mikor elcsüggedek és bevillan egy-egy gondolata, vagy meghallgatom egyik, CD-re felvett előadását.
A fiatalok élettapasztalat híján nyitottak minden ideára; és tudjuk, a média sokszor mennyire torzult képeket sugall. Üdítő, ahogy az atyától hallunk a tisztaságról. Nekem, mivel ének-zene tanárnak készülök – különösen érdekes az a minta, amelyet a liturgia oktatásakor a lelkigyakorlatokon ad arról, hogyan kell a fiatalokkal – velünk – bánni, és hogyan tanítsam majd őket. Sok szeminarista jár hozzá, remélem – hozzám hasonlóan – sokat tanulnak tőle!
