Szigliget a Balatonnal Magyarország legszebb tájai közé tartozik… Az első világháború vihara két fiatal teremtést sodort erre a történelmi földre. Bódi János az egyik. Valahonnan a Felvidékről került ide egy katonatiszt mellé lovászfiúnak. Mivel a háború után sem tiszturakra, sem lovászlegényekre nincs szükség, a fiatal férfi jó lesz kocsisnak a molnár udvarában. Felesége, Nika Mária a másik jövevény. Cselédlány volt Badacsonyban a nyaraló úri népeknél. A fiatalok szépen meghúzódnak a nádtetős cselédlakásban, amely a malomudvaron leghátul van. A kicsi, de tűzről pattant fiatal asszonyka anyai örömök előtt áll. Második gyermekét várja.” Ezt írja az új jövevény majdani plébánosa, Oross István.
Márfi érsek Bernadett példáját említi. A jelenés után siet a plébánoshoz, hogy a megjelent személy (Mária) kérésének eleget tegyen: mondja el, építsenek az adott helyen kápolnát, s zarándokoljanak oda az emberek. A kislány igyekszik, mielőbb szeretné elmondani az üzenetet plébánosának, aki azonban bolondnak nézi őt, gyerekes össze-vissza beszéd, ugyan, menjen már! S a lány mégis boldog tánclépésben indul hazafelé, miután kidobták látszólag butuska, gyermeteg meséjével. Boldog, és tánclépésre fordul, mert teljesítette, amit a megjelent személy rábízott, megfelelt feladatának.
Nem szabadulok ettől a gondolattól. Kedves szállásadó házigazdánk és a kerékpáros zarándoklatunkat vezető Juhász Gábor budapest-vizafogói plébános atya társaságában éjszakába nyúlóan beszélgetünk néhányan, előkerül a filozófia és a teológia kapcsolata, a II. vatikáni zsinatot körüllengő modern teológia gondolata, mintha mindannyian meg szeretnénk érteni azt – ó, már megint a csupasz értelem! –, ami ide hozott minket.
„1921. augusztus 8-án látja meg a napvilágot Bódiék kicsikéje. Mária ünnepén, Nagyboldogasszony napján tartják keresztvíz alá a nemestördemici plébániatemplomban. Mária Magdolna lett a neve.”
Másnap korán indulunk. Néhányan csatlakoznak még hozzánk, majd a kis kerékpáros csapat – tizenöten vagyunk – elindul a cseresznyevirág-habos reggelen Badacsonytördemicre. Itt keresztelték meg az egyhetes újszülöttet. Pörögnek a kerekek, a pedálok monoton forgása teret enged a gondolatoknak és az érzelmeknek. Hetven kilométer áll előttünk: hetven kilométer az 1921-es jövevény szülőhelyéről, Szigligetről 1945-ös vértanúhalála színhelyére, Litérre.
Gábor atya szavai indítanak: „Ha az ember a megszentelő kegyelem állapotában bármi hétköznapi dolgot cselekszik: eszik, iszik, kerékpározik – hálaadássá változik. Annyira jó ez a világ, olyan gazdagon lehet élvezni, egyetlen dolog kell hozzá: a hálaadás. Ez a zarándoklat is legyen: imádkozás, beszélgetés, oly módon, hogy mintegy elővételezze a mennyországot. Adja meg a simogatását mindannak, amit a Jóisten megteremtett számunkra.”
Előre az időben. A történelmi tény ismert: Bódi Mária Magdolna huszonnégy éves gyári munkáslányt 1945. március 23-án meg akarta erőszakolni egy szovjet katona. A lány védekezett, mire a katona hat lövéssel végzett vele. Utolsó szavai ezek voltak: „Uram, királyom, végy magadhoz!”
Hetven éve dörrent el a fegyver – hetven kilométer a távolság a szülőhely és a vértanúság helyszíne között. Mennyire ismertek a Magdival történtek? Aki tudja, ki volt ő, Magdinak nevezi a remények szerint nemsokára a boldogok sorában tisztelt leányt, mintha közeli ismerős lenne. S valóban: egyre közelebb kerül személye, szeretném megérteni, nem pusztán annak a napnak az eseményét, hiszen ennek a fiatal életnek összegezésévé váltak azok a lövések és az utolsó sóhaj. A pillanatból aligha érthető meg minden: a szovjet megszálló csapatok katonái hány ezer – tízezer?, a számok ma sem ismertek – magyar leányt és asszonyt erőszakoltak meg. Magdival is ezt akarta az a katona. De ő ellenállt, kimenekült a litéri bunkerből. És akkor az indulat… lövések.
A veszprémi érsekség pályázatot hirdetett Bódi Magdi emlékének megörökítésére. Bukovszky Magdolna Egy katona gyónása című novellájában egy öreg muzsik gyónását írja le. A háborúnak régen vége már, mondhatnók, elcsöndesedett, megbékélt a világ. S akkor egy öreg muzsik egyszer csak odatérdel a sztarec elé, valahol a Szovjetunióban. „A lány nem hagyta magát… Feldühödtem és rögtön lelőttem, mint egy kutyát. Valahogy kitámolygott az udvarra, én utána, mint valami eszelős, és csak lőttem.”
A gondolat a megbocsájtást keresi. Mert nem lehet enélkül élni, bármi történjen is.
Badacsonytördemicre menet keresztülhajtunk a 71-es úton. Mellette útszéli kereszt, emlékhely. Vollmuth Péter polgármester mondja: „Péczel Sándor főjegyző emlékére állították, akit négy nappal Bódi Magdi halála után lőttek agyon a szovjet katonák. Három órán át agonizált az út szélén, a szovjetek kirabolták, magára hagyták. Nagyobb lánya másfél éves, a kisebb féléves volt…”
Évtizedekre elnémult a múlt. A Litéren élő Tornyos Lászlóval Szigligeten találkoztunk, s majd Bódi Magdi életének további színterein ugyancsak. „Csodálatos történet az övé. Abból a szinte elképzelhetetlen szegénységből indulva hogyan tudta azt az erőt, azt a tudást, azt a tapasztalatot összegyűjteni ez a fiatal leány, amellyel átformálta környezetét. Ez földi léptékkel nem magyarázható. Feltétlenül lennie kellett a természetfeletti erőnek, amely Magdit irányította.”
László sokáig – hiába élt ott – nem tudott a történtekről. „Esztergomi ferences diák voltam, s már az érettségi után meglátogattam egyik budapesti osztálytársamat, talán 1970 táján. Amikor szóba került, hogy Litérről érkeztem, András barátom édesapja, Volant András azonnal ezt a nevet mondta: Bódi Mária Magdolna. Akkor hallottam róla először. Amikor hazatértem, érdeklődtem, de környezetemben senki nem tudott semmit – senki nem mert tudni róla.”
A történet ezután – látszólag – kanyart vesz. Kiderül, az apa, Volant András vezérőrnagyként szolgált a magyar királyi hadseregben, megjárta a keleti frontot. A visszavonuló németek magukkal vitték az egyik ukrán család állatait. Szerencsétlenek a magyar tisztnek rimánkodtak, éhen fognak halni. Volant András – rendfokozatának köszönhetően – ráparancsolt az állatokat elhajtó németre, legalább egy tehenet adjon vissza. Magyarország német megszállása után Volant András vezérőrnagyot letartóztatta a Gestapo. Élve megúszta. A Rákosi-rendszerben vasúti krampácsolóként tartotta el a családját.
Köveskál felé tartunk. Tizenhárom éves koráig élt itt Magdi családja. Surrognak a kerekek. Jó lenne okosnak lenni, megfejteni az életet, valami bölcs tudással elintézni ezt a Magdi-ügyet. Nem jut eszembe semmi, csak érzek egy tiszta, messze nyúló hangot, amely mentén minden kitisztul. Egyszerű, nincs benne semmi rendkívüli. A „Magdiügyet” nem kell megfejteni! Ez olyan lenne, döbben belém, mintha Istent akarnám megfejteni.
A falu régi iskolájának falán emléktábla. Talán a helybeliek sem veszik észre.
Csonka Alexandra művelődésszervező, könyvtáros őszintén beszél erről: „Mikor ismertem meg a történetét, személyét? Szégyenletesnek tartom, de most hallottam róla először, amikor mártírhalálának hetvenedik évfordulóján a kerékpáros zarándokok érkezését említették. Korábban fel sem tűnt a tábla.”
Majd a fiatal hölgy így folytatja: „Azt gondoljuk, többé nem lesz háború, nem fordulhat elő ilyesmi, s még véget sem ér a gondolat, máris újabb háborúról hallani. Hajlamosak vagyunk úgy hinni, velünk csak jó dolgok történnek… Bízom abban, ilyen szörnyűségek már nem… legalábbis nálunk nem… de a világban…”
Betérünk a parasztbarokk templomba. Körben Petrás Mária gyönyörűségében megrendítő keresztút-kerámiáira ismerek. Nézem őket, különösen a Piéta-jelenetet. S nem tudok szabadulni a gondolattól: amikor mi itt imádkozunk Bódi Magdira gondolva, vajon szerte a világon ebben a percben hány Bódi Magdi-eset feszül éppen?!
Gábor atya szavai csillapítanak: „Létezik normalitás, s ebben a normalitásban – az isteni jóságban – lehet, sőt kell élni!”
Bódi Magdi nem cselekedett semmi rendkívülit, a normalitást követte. S ezzel megváltoztatta maga körül a környezetét: hittanra oktatta a fiatalokat, összegyűjtötte a munkáslányokat… Azért tette, tehette ezt – mint Márfi érsek fogalmaz –, „mert Isten kiválasztotta őt magának, hogy »Krisztus jó illata legyen« egy olyan világban, ahol Krisztusról szinte semmit sem tudtak az emberek.”
Már Zánkánál tartunk. Az ifjúsági tábor bejárata mellett a kommunista idők csukaszürkére festett fegyverei: harckocsik, ágyúk, rakéták. Otrombán vigyorognak ostoba erejükkel. Feltámad a szél, befelhősödik. Hajtunk tovább. Nem lehet feladni, az ember nem dobhatja oda magát, jobbik énjét „álintellektuális csavargók ördögi gondolatainak” – mint Gábor atya fogalmaz.
Igen, ki kell mondani a jót, s következetesen tartani magunkat hozzá. Magdi sem tett ennél többet. Tudom, sokan nevetség tárgyának tekintik ezt a posztmodern korban, de akkor is! Tartani magunkat a színes, izgalmas és izgató rosszal szemben a „jellegtelen” jóhoz: hiszen nincs benne semmi rendkívüli, ő „csak” jó. De ez a jó az élet lehelete.
Márfi érsek Bódi Magdi emléktáblájánál mondott szavaival fut körülöttem a táj. Magdi tisztelte a családot, mégis a szűzi életet választotta. Amikor sok szerzetes és szerzetesnő élt, szép számmal születtek gyermekek. Ma kevesebb a szerzetes, a szűzi életet élő, s hiányoznak a gyermekek.
Rövid pihenő a balatonfüredi plébánián. Előkerül Szekeres Mária neve. A hitoktatónőé, aki az 1970-es esztendőkben máig ismeretlen körülmények között tűnt el. Valaki emlékezik: azoknak az időknek egyik helyi pártnagysága nem egy alkalommal vágta oda a hittanárnak: „Meddig kell még látnom a maga arcát!” A rossz erőszaktétele gazdag formában bomlik ki. A gonoszság fantáziadús. A jó – szerényen csak jó.
Molnár Gábor negyedmagával a győri Szentlélek-egyházközségből érkezett. „Régi gyalogos zarándokok vagyunk, s most kerékpáron vágtunk neki. Lányomnak Szigligeten volt az esküvője, s Köveskálon vettek egy kis parasztházat. Remélem, boldogan élnek majd.” A Magdit körülvevő rosszal szemben a jóra feltámadó élet ellenpontozása. Majd így folytatja: „Apor Vilmos győri püspöknek hasonló a története. Védte a nőket, asszonyokat az olyan katonák ellen, mint amilyen Magdira is támadt. Mi, győriek nagy tisztelői vagyunk a püspöknek, s az ilyen történetek mindig fölráznak. Kötelességünknek éreztük tisztelettel emlékezni Magdira és a hozzá hasonlókra az ő áldozatukért.”
Bódi Mária Magdolna esete mindannyiunk története – mondja halkan másik kerékpárostársunk, Szabó Tamás. „Családunkban is előfordult a szovjet megszálláskor a Bódi Magdiéhoz hasonló eset.”
Odakint szennyszürke felhők Balatonfűzfő felé. Talán arra már esik is. Mégis tovább kell menni. „Egy munkáslány, aki végigcsinálta, amit gondolt – folytatja Szabó Tamás. – Magdi nem akart mártír, hős lenni. Ám ha valaki meg akarja őrizni a saját személyiségét, annak lehet, hogy akár ilyen következményei lesznek. Egyvalamire mindenképpen rámutat: nem sodortathatjuk magunkat.”
S arról beszél: minden körülmények között megmaradhatunk szabadnak, ha megőrizzük önmagunkat. „A mai világ emberei, a fiatalok közül sokan nem szabadok, rabságban szenvednek. Nemet kell mondani korunk rabságára, amely változatos arcot ölt.”
Tóth Ágota a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Információs, Technológiai és Bionikai Karának hallgatója. „Balatonfűzfőn élek, így ismertem Bódi Magdi történetét. Mit mond ma nekünk? Nehéz ezt megfogalmazni. Következetesség, elköteleződés – szélsőséges körülmények között is. Ma nem kell ilyenekkel szembenézni, de az elvek megtartása a látszólag kis dolgokban is fontos.”
Emléktábla-avatás Magdi egykori munkahelye, a fűzfői nitrokémiai gyár bejáratánál, majd betérünk a gyártelepi templomba. Már esik, hirtelen lehűlt a levegő. Hetven kilométer a hátunk mögött.
Egyszerre megrendültség vesz erőt rajtam. Mi ez? A fáradtság hatása? Nem, valami más. Nézem a templom belső terét. Jobb oldalon szép, színes üvegablakok, Isten báránya-ábrázolás a középsőn. Bal oldalon jellegtelen üvegek, valamikor a közeli gyárban bekövetkezett robbanás törte be az ablakokat, s tette tönkre az értékes ólomüvegezést. Feltör bennem a gondolat és az érzés: nem hagyhatom, hogy életemet ilyen „betörtség” határozza meg, s elnyomja azt a jót, amely ott küszködik valahol bennem – bennem és mindenkiben. Az öreg muzsikká nyomorodott erőszakos katonában is. Ó, micsoda tébolyult forgás ez! Hol a megállás?
S akkor felhangzik: Uram, nem vagyok méltó… csak egy szóval mondd, s meggyógyul az én lelkem.
Másnap a litéri temetőben megemlékezés. A sokaságban felismerem Bajcsy Lajos budapest-törökőri plébánost. A front közeledtekor családja a közeli Káptalanfüreden élő nagyszülőknél húzta meg magát. Az apa valahol távol, egyenruhában. Lajos atyával elég egy-két szó: „A mi családunkban is…” Tudom. Megint csak egy részeg szovjet katona, betört a házba, a fiatal anya bezárkózott az egyik helyiségbe. Szerencsére ott tartózkodott két férfi. Leszerelték. Nem követelt szörnyűséget, emberéletet.
Koszorúzás csöndben – de nem néma szorításban, hanem békességes nyugalomban. Közben a távolból vékony harangszó. Kisüt a nap. Indulunk a mártírhalál helyszínén, a mai iskolaudvaron a szentmisére. Erdő Péter bíboros Márfi Gyula érsekkel, Seregély István nyugalmazott érsekkel és számos paptestvérrel mutatja be az áldozatot.
Értjük, érthetjük-e az emberi rossz természetét? S már lényegtelen magyarázó, okoskodó választ keresni, mert egyszerre fölemelkedik a világ, kicsordul az emberből a megcselekedett jó.
Fotó: Cser István
