A sorozatnak határozott és nagyratörő célja volt: tudatosítani, hogy a kereszténység az európai identitás meghatározó része. Emellett Európa többi országát is emlékeztetni kívánták, hogy a keresztény hit és erkölcs hozzátartozik földrészünk múltjához és jelenéhez. Kifejezésre akarták juttatni, hogy a jövőben is Krisztus a népek egyetlen és igazi reménye. A találkozók jelmondata: Krisztus – Európa reménye.
Hogyan kerül hát a kérdőjel a címbe? Ha egy közvélemény-kutató ma azt tudakolná, hogy hányan gondolják azt, hogy a keresztény erkölcs és hit hozzátartozik földrészünk jelenéhez, kiábrándító adathoz jutnánk. Sokan remélték, hogy a fenti országok közötti feszültségek is oldódnak, mivel a katolikus hit közelebb hozza egymáshoz például a szlovákokat és a magyarokat. A találkozó annak idején szépen lezajlott, a tömött székesegyházak elfedték, hogy a gondolat nem jutott el az érintett országok egész lakosságához, talán még a hívő közösségekhez sem. Pedig az üzenet szép és fontos. Azt a hét pontot, amelyet a sorozat befejezésekor püspökeink a mariazelli üzenetben megfogalmaztak, ma is érdemes emlékezetünkbe idézni.
1. Megmutatni Krisztust az embereknek. Legyetek tanúim – mondta Jézus Krisztus az apostoloknak. Ezt mondja nekünk is. Európában sok ember csak felszínesen ismeri vagy nem is ismeri Krisztust. Mutassuk meg nekik! Mi találkozunk vele, amikor elmerülünk a Szentírás olvasásában, az imádságban és a liturgiában. Miután megtaláltuk Krisztust, örömünket osszuk meg sok más emberrel! Így válunk missziós keresztényekké.
2. Imádkozni tanulni és imádkozni tanítani. Európán akkor lesz áldás, ha sok ember van, akik egymással közösen és egyénileg is imádságban fordulnak Istenhez. A keresztény közösségeknek az imádság iskoláivá kell lenniük.
3. Gyarapodni és elmélyülni a hitbeli ismeretben. A keresztényeknek jól kell ismerniük a hitüket, más vallásokkal vagy életfelfogással találkozva meg is kell vallaniuk.
4. Jelet mutatni. Az emberek naponta szavak és képek özönével találkoznak. Csak kevés szól Istenről, egyházról. A kereszt jelének és más keresztény jelképeknek helye van a magán- és a nyilvános területeken. Keresztényekként nagyban hozzájárulunk országaink civil társadalmának jólétéhez. Csak ne rejtsük el keresztény mivoltunkat, s találjuk meg a hitvallás lehetőségét. Az ötvenes években még a villamoson utazók fele megemelte a kalapját a templom előtt.
5. Védelmezni a vasárnapot. A vasárnapi munkán nincs Isten áldása, mondták eleink. A vasárnapi munkaszünet feláldozása árt a társadalomnak. Nekünk a vasárnap szent. Az Isten előtti és az Istennel történő ünneplés napja. Szövetséget kell keresnünk a vasárnap leértékelésével szemben. Ígéretes a Kereszténydemokrata Néppárt erre vonatkozó kezdeményezése.
6. Védeni és kibontakoztatni az életet. A keresztények az emberi élet barátai: a megszületett és a még meg nem született, a fejlődő és a hátrányos helyzetű, a földi és az örök élet barátai. Az élet ma különösen fenyegetett már a kezdetén és a befejezésekor is. A gyermekek csökkenő száma egyúttal Európa egyik legnagyobb, már nem erkölcsi, hanem gazdasági baja is. Szilárdan ragaszkodunk a házasság és a család ideáljához, miközben segítően osztozunk azoknak a sorsában, akiknél széttört ez a kapcsolat.
7. Előmozdítani a szolidaritást Európában és világszerte. Menjünk tovább az ökumenikus kereszténység útján, az egész emberiséggel együtt! Éljük meg egységünket, összetartozásunkat, és segítsünk mindig, ha szükséget látunk! A szegénység, a természeti katasztrófák áldozatai irgalmunkat igénylik.
Ugye, mennyire időszerűek ezek a négy évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatok! Azért is van ez, mert a társadalom egészére nem hatott az akció. Mégis hiba volna eredménytelenségről beszélni. Lehet, hogy túl nagyratörők voltak a tervek. Ha visszatérünk a realitásokhoz, meg kell állapítanunk: nem igaz az, hogy Krisztus Európa reménye. Ha az európaiak reménykednének Krisztusban, reményük nem volna hiábavaló. De az európaiak inkább szerencsére vadásznak a lottón, egy politikai fordulatban, egy jobb kormányban reménykednek, ügyeskednek, üzletelnek. Ritkán fohászkodnak. A pénz, az ital, a kábítószer, a szex jobban vonzza őket, mint a templom csendje vagy az őszinte befelé fordulás. Böjt, önmegtagadás? „Ugyan már! Hol élsz, a középkorban?” – Ugye, ismerős kifejezések. De ne adjuk fel! Fogalmazzunk egy kicsit másképp: Krisztus, Európa esélye. Mire esély Krisztus? A boldogságra. A mai európai ember boldogtalan. Elég, ha kiki átgondolja, hogy a környezetében hányan merik őszintén azt állítani: boldogok. Alélek békéjét, a valódi boldogságot Istentől kapjuk. A baj csak az, hogy azok, akik részesei ennek a boldogságnak, nem érzik, hogy örömüket, kiegyensúlyozottságukat sugározniuk kellene. A fenti mariazelli üzenet első pontja pontosan erről szól.
Az európai keresztények a közép-európai katolikus találkozó óta megrázó, de talán inkább felrázó jelenségekkel találkoztak. A történet az európai alkotmányozási folyamattal kezdődött. A tervezet sem Istenre, sem a kereszténységre nem utalt, végképp nem erre alapozta az unió jogrendszerét. Módosító javaslatok születtek, és buktak el. Pedig a javasolt megfogalmazás csak arra a tényre akarta felhívni a figyelmet, hogy Európa kultúrájának kialakulásában a kereszténységnek meghatározó szerepe volt. Hiába voltak azonban visszafogottak a kezdeményezők. A szöveg végső változatát elfogadó kormány- és államfőket sem hatotta meg az egymillió aláírás sem, amely sürgette a kereszténység megemlítését.
Kudarc. Ezt követte Buttiglione esete, aki azért nem lehetett az Európai Bizottság tagja (biztos), mert elmondta: a homoszexualitás bűn. Mindez szembesített minket azzal, hogy a keresztény Európa nincs. Most érthettük meg, amire II. János Pál már régen figyelmeztetett: Európa újraevangelizálásra szorul. Hiába dugtuk homokba a fejünket: az alkotmány kudarcát, Buttiglione bukását nem lehetett nem észrevenni.
A mai világból a keresztény felfogás kiszorult, csatát vesztett. E kudarcokra Európa keresztényei rosszul válaszoltak: visszavonultak, s átadták a terepet másoknak. Hiba volt. A mai boldogtalanságra a kereszténység a válasz. Az európai ember előbb-utóbb ki fogja mondani: „Hová mennék, Uram, az örök élet igéi nálad vannak.” Hogy erre a felismerésre eljuthasson, ismernie kellene a keresztény tanítást. Ezt csak a keresztények mutathatnák meg, de nem teszik, mert kivonultak a társadalomból és behúzódtak a templom, illetve a családi otthon gettójába. Oda mentek önként, ahová a szocialisták Közép-Európa leigázott népeinek keresztényeit kényszerítették.
Mára fordult a szél. A hagyományos kisközösségi keresztény mozgalmak mellett újabb kezdeményezések is megjelentek. Ilyen az Európa Krisztusért, amelyről a hazai nyomtatott és elektronikus keresztény sajtó már adott hírt, de még kevesen ismerik. Újra meg újra érdemes szólni róla.
A mozgalom nevét magamban kiegészítem egy szóval: Európa Krisztusért kiált. Igaz ez akkor is, ha e kiáltás nem hallható. De Krisztusért kiáltanak mindazok a bajok, amelyekben Európa szenved: a reményvesztett, boldogtalan, szorongó emberek számára Krisztus lehetne a megnyugvás. A keresztényeknek meg kell hallaniuk ezt a néma sikolyt is. Válaszolniuk kell rá. A válasz egyik fő eleme az ima. Az Európa Krisztusért mozgalomnak nincs tagsága, alapszabálya, tagdíja, vezetősége. Tagja lehet mindenki, aki naponta meghatározott időben, lehetőleg délben, elmond egy miatyánkot Európa megújulásáért. Ennyi. Aki ennél egy kicsivel többet akar, bejelentheti ezt a szándékát, ha felkeresi a http://www.europe4christ.net/ oldalon (magyarul is olvasható) a csatlakozom rovatot. Ott feliratkozhat a mozgalom havi körlevelére. A körleveleket egyébként a http://mkdsz.hu internetes oldalon rendszeresen közöljük. Segítséget, bátorítást, tanácsot adnak annak érdekében, hogy minél többen emeljék fel szavukat, nyíltan vállalva világnézetüket. „Senki sem gyújt világot, hogy eltakarja, vagy a véka alá rejtse. Inkább a tartóra teszi, hogy aki csak belép, lássa világát.” Félre a vékával!
(A szerző európai parlamenti képviselő, a KDNP alelnöke.)
