Fotó: Kissimon István (képgaléria)
Hetedik alkalommal rendezték meg az isteni irgalmasság országos konferenciáját a Szent II. János Pál pápa által meghirdetett irgalmasság vasárnapját megelőző szombaton, április 2-án a mátraverebély-szentkúti nemzeti kegyhelyen. Az irgalmasságról – ha szavainkkal közelítünk is hozzá – nem könnyű beszélni. Talán azért nem, mert az irgalmasság feltételezi azt a hármasságot, melyet Katona István püspök, az irgalmasságkonferenciák elnöke említett: irgalmas szív, irgalmas szó, irgalmas cselekedet. A szó önmagában elégtelen, a szív és a cselekedet – elhatározás és akarat – szükséges ahhoz, hogy valósággá legyen. Másként: a személyiséget mozgósító olyan intellektuális, aktív állásfoglalás, amely az ember és Isten, majd ennek vetületeként ember és ember között válik valósággá.
Bonyolultnak, túlságosan elvontnak hat? Akik ott voltak Szentkúton – több mint ezren –, iskolai végzettségtől és minden más szemponttól függetlenül hittudásukkal (a hit és az ész nem egymástól idegen kategóriák, idegen valóságok, hanem létezésünk együttműködő látótere) pontosan érzékelték, miről van szó.
Erzsébet asszonyt kérdem, mit jelent számára az irgalom a hétköznapokban. Oldalt tekint, körbemutat: családjával érkezett. Felnőtt fia tolókocsiban… Értem. „Mit jelent? Hogy képes legyek megbocsátani felebarátaimnak.” Hallgat, levegőt vesz, nyers és friss az idő a szentkúti szabadtéri oltár előtti téren. „Olykor nehéz, nagyon nehéz… de próbálkozom vele. Küzdeni a harag, az indulat, sőt, az elkeseredés ellen (megint fiára pillant), így szeretnék élni… ezért is jöttünk ide… Odahaza naponta imádkozunk az isteni irgalomért… hogy mi, emberek, bocsássunk meg egymásnak.”
Eszembe jut: II. József császár és király a felvilágosodás eszmei bódulatában betiltotta a „pusztán” imádkozó szerzetesrendek működését, mondván, társadalmilag haszontalan tevékenységet folytatnak. Korunk hasonlóan – vagy még sokkal túlzóbban – az anyagi hasznossági elv bűvkörében él, az imádságot fölöslegesnek, vagy jobb esetben valamiféle luxusfoglalatosságnak tartja. Pedig az imádság – „naponta imádkozunk az isteni irgalomért” – az ember legintenzívebb tevékenysége, benne a Katona püspök által említett szív elhatározása és a cselekedet aktivitása. Az irgalom kétirányú: Isten és ember, ember és ember közötti. Ez utóbbi persze az isteni irgalom leképeződése, továbbadása.
Az idei konferencia – túlságosan hivatalos, bár érthető az elnevezés – a „Beteg voltam, és meglátogattatok” gondolatot helyezte a középpontba. Igen, az irgalmasság egyik testi cselekedete ez. Fölmondom magamnak a „leckét”, mely bizony olykor bennem is megkopik az időnapok egymásutánjában. Melyek az irgalmasság testi és lelki cselekedetei? Elősorolom őket emlékeim mélyéről, azzal együtt, hogy – és mindenki így van ezzel, még az is, aki talán tagadja! – tételes tudás nélkül, reflexszerűen azért gyakoroljuk ezeket. Persze a felsorolás arra is jó, hogy szembesítsen: mikor, mit felejtettem el, mit mulasztottam.
Az irgalmasság testi cselekedetei: az éhezőknek ételt adni; a szomjazóknak italt adni; a szegényeket ruházni; az utasoknak szállást adni; a betegeket és a börtönben lévőket látogatni; a halottakat eltemetni. És a lelkiek: a bűnösöket meginteni; a tudatlanokat tanítani; a kételkedőknek jó tanácsot adni; a szomorúakat vigasztalni; a bántalmakat békével tűrni; az ellenünk vétkezőknek megbocsátani; az élőkért és a holtakért imádkozni.
Kérkedésnek hatna, ha sorra venném, magam mikor, miben vétettem – mennyire bűnös, irgalomra szoruló ember vagyok. Szilviát és Klárát hallgatom, Szegedről érkeztek. „Mit jelent az irgalom? Jézus szeretetének elfogadását; az önvádak elengedését. Csak akkor valósul meg Jézus irgalma, ha nyitott szívvel fogadjuk. S ha nekünk irgalmaznak, márpedig Isten irgalmaz nekünk, akkor nekünk is irgalmasnak kell lennünk cselekedeteinkben.” Tárgyilagos megállapítás: „Nehéz ez, bizony nehéz, de ha mély és bensőséges az Istennel való kapcsolatunk, minél mélyebb, annál könnyebb szeretetének átadása.”
Körültáncoljuk a fogalmakat, miközben a világ-valóság központja ez: a szeretet. Nem a csokoládémázas, mézeskalácsromantikus szeretet, hanem a szikár, kőkemény szeretet, a lényeg-szeretet. Amelyet először Isten gyakorol velünk szemben, mindannyiunkkal külön-külön, nekünk „csak” válaszolnunk kell rá.
Klára folytatja: „Sokszor megbotlunk ezenközben, de ha nem érezzük is mindig, ám hitben elfogadjuk az irgalmat, akkor közvetíthetjük másoknak.”
Csillag Péter az irgalmasságkonferenciák szervezőbizottságának tagja. „Az irgalmasság kihívás a szívünkben, ahogy a szentatya – szimbolikusan – megfogalmazta Az
irgalmasság arca kezdetű bullájában: a börtönben élők számára, akik nem képesek átlépni az egyházmegyék szent kapuin, azok számára is jelenvaló az irgalom, mert ha azzal lépnek be börtöncellájukba, hogy az Atya ölelő karja várja ott őket, akkor börtöncellájukból az irgalmasság kapuja lesz.” Péter így folytatja: „Ami több annál, amire gondolni mernénk: ez az isteni irgalom. Ezután következik az ember és ember közötti irgalom; de ott van minden pillanatban a kihívás: magam is sokszor megbotlom, vagy éppen kudarcot vallok. Nem vagyok elég bátor; a szívben ott az indítás, de megteszem-e?”
A konferencia fővédnöke, Erdő Péter bíboros üzenetében hangsúlyozta: „Az irgalmasság egyik fontos cselekedete a betegek látogatása. A hagyomány és a Biblia nem arról beszél, hogy gyógyítsuk meg a betegeket. Ezt Krisztus mint csodatevő hatalmat bízza csak az apostolokra. De a betegek látogatása mindannyiunk számára lehetséges. És a látogatás kommunikációt jelent.” A szeretet kommunikációját, gondolom tovább, s itt vallom meg, hogyan menekültem annak idején nagyszüleim halála elől félelmemben, pedig – nagyanyám arcára gondolok, benne az irgalom krisztusi arca jelent meg. Nem ő veszített azzal, hogy nem mentem be hozzá a kórházba, amikor már tudni lehetett, hogy…, hanem én.
Kálmán Peregrin atya a kegyhely igazgatója: „Az irgalmasság tapasztalata leginkább akkor jelenik meg az életemben, amikor valaki ellen rosszat cselekedtem, rosszat mondtam róla. S látom, ő is tudja, mit követtem el ellene, mégis fölül tud emelkedni ezen; a történtek ellenére normális emberi, hitbeli kapcsolatot képes létesíteni velem, és én is ővele. Hazugnak tartom azt a »megoldást«, amely szerint megbocsátok, de nem felejtek.”
Majd így folytatja: „Amikor belépek a szent kapun, sorra szoktam venni azokat a meghaltjaimat, akik ellen – úgy érzem – vétettem, és értük ajánlom föl a teljes búcsút, ezzel gyógyítva a sebet. Mulasztással vétünk a legtöbbet, én is így vagyok ezzel. A szentévben saját bűneimért ajánlom fel a teljes búcsút. S nem szakítom meg a kapcsolatot azokkal, akik ellenem vétettek, vagy én vétettem ellenük. Újból és újból igyekszem helyreállítani azt, ami megsérült.”
Irgalmasság és igazság – sokan ellentétet látnak a fogalompárban. Peregrin atya erre azt mondja: „Amikor összekapcsolódnak, ezt nevezzük bölcsességnek, helyes életvitelnek. Nem lehet az erényeket kijátszani egymás ellen. Nem mondhatjuk, hogy az irgalmasság fölülírja az igazságot, s akkor is tévedünk, ha azt állítjuk, az igazságosság az irgalmasság fölé kerekedik.”
A szentmise főcelebránsa Alberto Bottari de Castello érsek, apostoli nuncius volt. Vele együtt mutatta be az áldozatot Ternyák Csaba egri érsek, Palánki Ferenc debrecen–nyíregyházi megyés püspök, Beer Miklós vendéglátó váci püspök és Katona István.
Az előadások – elmélkedések – folytatódtak. Kocsis Imre teológiai tanár Szent Lukácsról, az irgalmasság evangélistájáról értekezett, Faragó
Artúr, a Váci egyházmegye kórházi lelkipásztora a betegek között végzett munkáról beszélt, Szabó József ferences szerzetes a gyöngyösi kolostorukban működő Autista Segítő Központ működéséről tájékoztatott, az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlati megnyilvánulásaként.
Az arc, a másik ember arca az, amely az isteni irgalmasságot közvetíti. Beer Miklós saját nagymamáját említi, szuggesztív hangon, erős rezonanciát keltve a hallgatóságban. Ismerjük fel a családban, a munkahelyen, a lakóközösségben és másutt embertársainkban az irgalmasság arcát – hangzik a felszólítás. Ilyen egyszerű, ami nehéz. Kálmán Peregrin egy történetet említ: „A nagyböjti előkészület során egy hitoktató a megváltásról tartott lelkinapot kicsi gyerekeknek. Egyikük, amikor a hitoktató a megváltásról beszélt – talán vasutas család gyermeke lehetett –, azt kérdezte: a megváltás olyan, mint amikor átváltják a síneket? Igen, olyan. Ez történt húsvétkor… Tudjunk rácsodálkozni arra, hogy Krisztus átváltotta a síneket, a mi életünket az övéhez csatolta; keressük és lássuk meg, hogyan megy végbe ez a váltás az életünkben. Hogyan tudunk Krisztushoz csatlakozni?
S milyen erővel? Youssef Fakhouri, a libanoni–magyar származású fiatal katolikus közgazdász adatokat, tényeket sorol. „Libanonban hetven évvel ezelőtt a lakosság 65 százaléka keresztény volt, ma már csak 25 százaléka. A radikális politikai iszlám megerősödésével a nem muszlimok ellen és sokszor egymás ellen is véres atrocitásokat követnek el. Egyiptom 92 milliós lakosságából 10–12 millióan kopt keresztények. Az utóbbi tizenöt évben számos pogromot, mészárlást követtek el ellenük. Mégis inkább vértanúhalált halnak, mint hogy elhagyják a hitüket.”
Emlékezünk – vagy már elfeledtük? Tavaly február 15-én nyilvánosságra került egy videófelvétel Líbiából, amelyen az Iszlám Állam bemutatta az elrabolt több száz embert. „A muszlimokat elengedték, a keresztényeket azonban fogva tartották, különadót követeltek tőlük, vagy azt, hogy térjenek át az iszlámra, akkor életben maradnak. Húsz egyiptomi és egy fekete-afrikai férfi úgy döntött, keresztények maradnak, bár tisztában voltak azzal, hogy lefejezik őket. A kopt ortodox egyház szentté avatta őket. A fekete-afrikai férfi egyébként nem volt istenhívő, amikor azonban látta, a többiek milyen erősen ragaszkodnak a hitükhöz, kijelentette: az én istenem és a tiétek ugyanaz, s együtt vált vértanúvá a többiekkel.”
Az Iszlám Állam deklarálta – mondja Youssef –, hogy hadat üzent a keresztény gyökerű, úgynevezett hitetlen Nyugatnak. Az USA és Franciaország elítélte az esetet, az áldozatokat azonban nem nevezték keresztényeknek. Mindössze annyit mondtak: egyiptomi állampolgárok. „Ez tragédia: a keresztény gyökerű Nyugat megtagadja a gyökereit. Beszél az emberi jogokról, de a valóban üldözötteket nem védi meg, sőt, még csak meg sem nevezi őket.” Beteg voltam, és meglátogattatok…
Látni az embert úgy, hogy a mi arcunkon is fölismerhető legyen az irgalmas Isten arca, s máséban is ezt ismerjük fel. Lépjünk be az irgalmasság kapuján, hogy az isteni irgalmassággal találkozzunk, s utána kilépve mi is ezt az irgalmas szeretet vigyük tovább. Vágyakozzunk arra, hogy tükrözni tudjuk a jézusi arcot – vallja Beer Miklós, az egész nap összegezéseként. S az ehhez vezető út léptei dobognak bennem: a szívvel elhatározni, a szóval kimondani és cselekedni – irgalmasnak lenni.
