Fotó: Merényi Zita
A résztvevőket Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője köszöntötte. Egy nemrég elhunyt ismerőse emlékét felidézve elmondta, a kilencvenegy éves bácsi ugyanattól félt, amitől talán mindannyian, hogy majd egyedül kell meghalnia. Vincenzo Paglia érsek szerint a keresztény ember nem szereti a halált, hanem szeretettel veszi körül azért, hogy elviselhetővé tegye.
Szőke Péter, a Szent Egyed közösség magyarországi vezetője egy személyes élménnyel kezdte a szerző bemutatását. Ott volt ugyanis akkor, amikor Vincenzo Pagliát 2000-ben püspökké szentelték. A lateráni bazilika zsúfolásig megtelt hajléktalanokkal, bevándorlókkal, szegényekkel és idősekkel: ők alkották az ünneplő közösséget. Vincenzo Paglia itt beszélt arról, hogy ő a „Szent Egyed közösség gyermeke”. A rászorulókkal foglalkozó közösség első temploma Róma külvárosában volt, majd Boldog VI. Pál pápa bocsátotta rendelkezésükre a belvárosi Szent Egyed-templomot. Később Szent II. János Pál pápa a Santa Maria in Trastevere-bazilikát adta át a közösségnek. Vincenzo Pagliát XVI. Benedek nevezte ki érsekké, és ő bízta rá a Család Pápai Tanácsának vezetését is. Paglia érsek jelenleg az Életvédő Pápai Akadémia elnöke és a Szent II. János Pál Pápai Intézet nagykancellárja.
Papp Miklós, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanszékvezetője a könyv mondanivalóját ismertette. „Ez a könyv a legjobb, ami jelenleg Magyarországon az eutanáziáról elérhető” – mutatott rá. Manapság a halál és a gyász is tabutéma. Azt pedig, aki haldoklik, „megoldandó problémának” látjuk. Pedig a halállal szembesülve rá kell döbbennünk arra, hogy az ember „ráhagyatkozó lény”. Ezt csak akkor tudjuk majd meglátni, ha engedelmesek leszünk, ha rá tudjuk bízni magunkat a létre, Istenre.
Az első nagypéntek óta ez a ráhagyatkozás – vagy más szóval átengedés – új értelmet nyert. Klaus Demmer német morálteológus szerint nagypénteken eltűnt a régi istenkép, összedőlt az addigi boldogság- és emberkép, de a halál is megváltozott. Nagypéntek óta ugyanis biztosak lehetünk abban, hogy valaki ott áll majd mellettünk, amikor haldoklunk. A halál átengedés, találkozás Istennel; a halál misztérium, titok, ugyanakkor utazás is. Manapság az egészséget bálványozzuk, pedig az nem önérték, hanem „valamire való”, hiszen egy egészséges és szép embernek is lehet értéktelen az élete.
Miért baj, ha elveszítjük a kapcsolatunkat a halállal? Miért kell foglalkoznunk a halállal? Azért, mert élni segít. Nem kell dicsőíteni a halált, hiszen Krisztus is megkönnyezte Lázárt, kereszthalála előtt pedig neki is komoly küzdelme volt a félelemmel. Ha valakinek volt halálközeli élménye, az tudja, milyen nehéz azt elviselni. A haldokló, az életveszélyben lévő ember úgy érzi magát, mint akit egy betongyűrűbe zártak. Felkeresik a hozzátartozók, a barátok, aztán hazamennek, ő pedig ott marad egyedül. Ember oda nem tud belépni, ám nagypéntek óta Jézus Krisztus ott van velünk ebben a „betongyűrűben”.
Az individualizmus szerint az egyént azért kell megerősíteni, hogy meg tudja védeni magát a szélsőséges nézetektől. Ennek azonban önzés lett a következménye: „Ez az én életem, azt csinálok vele, amit akarok.” De senki sem él magának, és senki sem hal meg magának. A kitartásnak, a szenvedés elviselésének kifelé is lesz hatása. A könyv sok meggyőző és iránymutató példát nyújt arra, milyen lehet a haldoklás ennek fényében.
Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a halál összefügg majd azzal, ahogyan éltünk. Mindez azt jelenti, hogy készülni is lehet a szenvedésre, a halálra. A test megzabolázása, az aszkézis, a böjt segíthet ebben. A keresztúti ájtatosság során pedig átéljük azt, hogy nem egyedül járjuk végig a szenvedés stációit.
A halál nemcsak elszakít valamitől, de visz is valahova. Fila Béla dogmatikaprofesszor mondta utolsó heteiben: „Úgy érzem, mintha a világ távolodna tőlem; azt már nem teszem meg, oda már én nem megyek el… S közben azt érzem, Isten szalad felém.”
Tegzes Katalin segítőnővér veszteséggel élő embereket kísér, rendszeresen vezet csoportokat és tart lelkinapokat gyászolók számára. Elmondta: „Valóban az élet készít fel a halálra. Napjainkban, ha egy gyermek hörcsöge elpusztul, a szülők gyorsan lecserélik egy másikra, nehogy észrevegye, és fájdalom érje a gyermeküket. Eszerint viselkednek a felnőttek is, kerülik a halál témáját, amíg csak lehet.”
Lehet jó a halál? Igen, lehet – mutatott rá a nővér. – Sok hozzátartozó fogalmaz úgy, hogy egy hosszú betegség után már megváltás volt rokonuk számára a halál. Az is előfordul, hogy az élő tartja még itt azt, akinek már el kellene mennie. A könyv arról is szól, hogy az orvosi beavatkozásnak is lehetnek határai: nem kell mindenáron életben tartani a haldoklót.
A haldokláshoz nagy szabadságra van szükség. Tegzes Katalin bátyja esetét idézte fel. Mellette imádkozva mondta neki: „Menj haza bátyó, édesanya már vár rád.” A legfontosabb, hogy alázattal kísérjük a haldoklót, hozzátartozóként elfogadjuk azt, ami történik. Egy gyászoló mesélte, hogy amikor haldoklott a férje, ő folyamatosan perelt Istennel. De álmában megjelent Jézus, és megkérdezte: „Gondolod, hogy én kevésbé szeretem őt, mint te?” Isten szeretetébe engedjük el a haldoklóinkat – hangsúlyozta a segítőnővér.
Ugyanakkor nem egyformán dolgozzuk fel a gyászt – tette hozzá. – Ez olyan, mint egy seb, amely mélyről gyógyul. Nem használnak a formális mondatok, többet ér egy ölelés, egy érintés. Mindannyian egyediek vagyunk az életünkben, a betegségünkben és a halálunkban is. Nincs két egyforma halál, és nincs két egyforma gyász sem.
* * *
Vincenzo Paglia Nővérünk, a halál című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9 és 17 óra között; szerdán 10 és 18 óra között) vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.
