Kövek és ibolyák

 

Mire megszűnt a kötelező beszolgáltatás, az öregek meghaltak, a fiatalok beköltöztek a faluba, bánya nyílt a tanyához közel, a földek idegen kézre kerültek, s elkallódtak. „Azóta a házat is szétlopták, elvitték a cserepeket, ablakokat, mindent, amit lehetett” – mesélte mama. Régóta nem járt már a tanyán, oda sem tudna menni, csak ül a kerekes székében, s találgat, milyen állapotban lehet egykori otthona.


Elhatározom, hogy magam járok utána, bár még sosem voltam ott. Tavaszodik, rácsodálkozom, mennyit rügyeztek a fák egy hét alatt. Ennyi ideje voltam utoljára itthon. A rügyek, ha vannak is fák, a városi betonrengetegben fel sem tűnnek. Nádason megyek keresztül, s közben botokat tördelek, de meg-megállok, hogy hallgassam a békakoncertet. Mikor a rétre érek, két őzike tűnik fel a távolban, csak úgy szökellnek. Ó, ott meg egy róka motoz! Lassan megérkezem, de az egykori tanyának csak hűlt helyét találom. Látom, hol állt a kút meg a pajta, de egyik sincs már a helyén. A házból sem maradt más, csupán néhány kőhalom. Leülök az egyikre, olyan csend van, olyan nyugalom. Pedig valaha élet volt itt. Szinte látom sosem látott dédnagyanyámat a tornácról integetni, a fákról csüngő gyerekeket cseresznyét enni. Az egykori ház mellett ibolya nő, kiások tövestül egy csokornyit, és a ház megmaradt falából is kiemelek egy követ. Mamának viszem, a követ a kezébe adom, az ibolyát meg a kertjébe, az ablaka alá ültetem, hogy láthassa, ha a tolószékből a párkányra könyököl.

 

Miközben hazafelé ballagok, elgondolkodom. Ami régen ház volt, mostanra kő. Pár év, s nem lesz a helyén semmi, tán csak még több ibolya. S ki fog emlékezni arra, hogy az ibolyák helyén valaha itt másfajta élet is volt? Hát, talán egyre kevesebb valaki. És mégis van ebben az egészben valami. Valami örök. Úgy tűnik, hogy előbb-utóbb minden, de minden visszatér Oda…