Kövek és arcok

A dómhoz vezető utcán régi házak bújnak össze. De ez nem skanzen. Nem is megsárgult képeslap dédanyánk fiókjában. Ez Kassa, amely él és lüktet, zsong és énekel. Érezni: a városnak lelke van. Bonyolult, sokat megélt lelke, mint egy régi faliórának, amely nemcsak a jelen, de a múlt óráit is mutatja.

Útitársammal baktatunk. Betűzgetjük a szlovák nyelvű utcaneveket. Az ulica Hlavnát keressük, vagyis a Fő utcát. Szorongatom a papírt, amelyre a címet írtam. Rá-ránézek. Bosszant, hogy nem tudok megjegyezni egy egyszerű idegen kifejezést. Miközben értem, érzem, hogy miért nem. Körözünk, nem találunk egyetlen táblát sem. Végre összeszedjük magunkat, és megszólítunk egy rendőrt. Készséges. Szlovákul magyarázza: jó helyen járunk, mert már rég az utcában vagyunk. Megértjük, felfogjuk. Nevetünk. Oldódunk. Dobrij gyeny – köszönünk el. Én pedig végre megjegyzem: Hlavna, Hlavna, Hlavna.

Délután kassai kísérőnkkel, Süli Jánossal a dóm előtti harangnál találkozunk. Néhány héttel ezelőtt a tájékozatlanok naivitásával azt mondtam neki: egy napra jönnénk. Meggondolatlan bejelentésemet a telefonvonal másik végén mélységes csend követte. Majd, mint aki ítéletet mond, röviden ennyit válaszolt: az kevés lesz. Rögtön módosítottam az útitervet. S már az ott-tartózkodásunk első órájában tudtam: helyesen tettem.

Kassára nem elég egy nap. De kettő és három sem. Talán egy élet, talán annyi elég. Jánosnak minden tégla, utca, fatörzs és majdnem minden belvárosi az ismerőse. Lépten-nyomon megszólítják, üdvözlik. Szlovákok, magyarok egyaránt. Mellette szinte helyinek érzem magam. Olyan színesen mesél, hogy magam is elhiszem, az ő szemével látom a várost. Pedig nem. Biztosan nem.

Delejesen vonz a dóm. Megrészegít ez a nagy, mégis barátságos templom. Tornya ötvenhárom méter magas. Kőcsipkéi a felhőket érik. Nekem legalábbis úgy tetszik. Tanulmányaim ködéből megtalál a kifejezés: érett gótika. Igen, ez az. Akárhonnan nézem, nem tudom eldönteni, melyik az „eleje”. Több kapuja is van, s mindegyik a térre néz, hiszen annak közepén áll. Gyerekes mondat jut eszembe: a templom, amelynek mindenhonnan van értelme. Majd helyesbítek: a templom, ahová bárhonnan érkezhetünk. A vízköpők „hagyományos” vízköpők. Sárkányok, varangyszerű lények vezetik el az esőt. Olyanok, mint a francia, a német székesegyházakon. A legenda szerint azonban a kassai dóm egyik különösen ijesztő figuráját a kőfaragó saját, rossz természetű nejéről mintázta. Szofisztikált bosszú. Üdvös és tanácsos hát jó feleségnek lenni, vagy legalábbis érdemes meggondolnunk, adjuk-e a kezünket furfangos kőfaragónak.

A székesegyház alapjait 1378 körül rakták le, de a templom még 1520-ban is adott munkát építőinek. Míg épült is több kárt szenvedett. Két nagy tűzvész is pusztította. Az egyik 1556-ban, a másik 1775-ben. Ez utóbbi idején a tornya égett le. Az újjáépítés során a „helyi műemlékvédelem” még áldását adta arra, hogy a korstílusok összeölelkezzenek. Ebből a nászból született a gazdagon aranyozott barokk toronysisak. A székesegyház legjelentősebb felújítása és átépítése az 1800-as évek végén zajlott. Annak a Steindl Imrének a tervei szerint, aki a pesti Országházat is építette.


Alig hiszem el, de mégiscsak van a templomnak főbejárata. Restaurátorok állványai takarják most az északi, Aranykapunak is nevezett portát. A legdíszesebben kiképzett ajtó ez. Sajnos ebből most alig látszik valami.

A székesegyház patrónusa Árpádházi Szent Erzsébet. A templom főoltárán ünneptől függ, mi látható éppen, hiszen a táblákat ügyes kezű mesterek variálhatónak alkották meg. A kassai vértanúk emlékét tábla őrzi, Salkaházi Sára szobrát néhány hete avatták. A dóm orgonája a pécsi Angster-gyárban készült. A templom egyik falán II. Rákóczi Ferenc élete elevenedik meg. A dóm kriptája 1906 óta őrzi a fejedelem csontjait. Itt nyugszik édesanyja, Zrínyi Ilona, fia, Rákóczi József, generálisa, Esterházy Antal, Sibrik Miklós ezereskapitány, Bercsényi Miklós és felesége, Csáky Krisztina, aki állítólag kora legszebb asszonya volt. Mikes Kelemen sem szeretett Zágonjában, sem jó ura mellett nem kapott nyughelyet. Törökországi föld tajarja Tekirdagban, vagyis Rodostóban.

A templomot az Orbán-torony és a Szent Mihály-kápolna fogja közre. Ez utóbbi még a román kor nyomait is magán viseli. A tér egyik végében áll a színház, amely a pécsi teátrumra emlékeztet, nem véletlenül. Mindkettő Lang Adolf tervei alapján épült. A színház felújítása kísérőm, Süli János érdemeit is dicséri, aki az óváros polgármestereként hozatta rendbe az épületet. Ma ez a Szlovák Nemzeti Színház. A magyar nyelvű színjátszás a Thália Színház épületében kapott helyet.

A tér másik végében Árpád-kori erődrendszer maradványa húzódik. Feltárása szintén az utóbbi években zajlott. Mellette magaslik a város címere szoborba öntve. Kassa 1369- ben kapta címerét. Nevezetes, hiszen ez volt az első európai címereslevél és egyben az első olyan címeradomány, melyet egy jogi személynek adtak.

Kassa neve szorosan összefonódott Márai Sándor nevével. Az íróéval, akinek számára örök origó maradt a város, amelyet elhagyott. Hozzá és önként vállalt száműzetéséhez maguk a kassaiak is sokféle módon viszonyulnak. A prófétának a saját hazában is nehéz a dolga. De „megszököttként” még inkább feladja a leckét. Emberi történet? Emberi… Amíg járunk a régi házak között, egyre kutatom, talán lesz valahol egy tábla, egy kiírás. János megnyugtat, Márainak tere is van, szobra is. A szobor az ülő írót formázza. Körülötte koszorúk, valaki még az ölébe is tett egy virágcsokrot. Mosolyogtató a látvány, mégis kedves. Az író alakjával szemben üres szék. Oda lehet ülni. Bár ilyesmi leginkább magyarországi látogatóknak jut eszükbe. Kicsit tartózkodva ugyan, de néhány percig én is ezt teszem. Nézem az arcot. Sok kérdésem lenne, de itt és így mégsem „beszélgethetünk”.

A dóm tornyába csak másnap kapaszkodunk fel. Százhatvan lépcső fel s le. Küzdök a magasságtól való félelmemmel, de a kíváncsiság erősebb. Mindig erősebb. A madártávlat egyszerre örömteli és félelmetes. Az aranyozott díszek egy karnyújtásnyira vannak. Alattam az óváros ékszerdoboza. Az egykori vármegyeháza, a régi városháza, a Lőcsei-ház, az Andrássy-palota, a Ferenc-rendiek temploma, ahová Rákóczi járt imádkozni. A Rodostói ház, a Miklós- börtön, a kézművesek pompás, felújított utcája. A hatalmas lakótelepek, amelyek Kassa külvárosában terülnek el. Egészen távol a Kassai-havasok zöldje. Mégsem csak ezt látom.
Építőket, kőfaragókat, festőket látok. Embereket, akik a dóm építése közben veszthették életüket. Bizonyára voltak sokan. Más halottakat is látok, akik a városért pusztultak el. Megint másokat, akik „egyszerűen” csak éltek, s abba haltak bele. Látom azokat, akikkel a két nap alatt találkoztam a nyüzsgő tereken, a kávézók teraszán, a dómban. Öregeket, fiatalokat, magyarokat, szlovákokat. Köveket nézek, mégis arcokat látok.

Állok a toronyban, fúj a szél, s vele suhan át a harangok közt a százéves történet fájdalma. „Miénk volt…” – mondjuk. Most mégis gőgösnek érzem ezt a mondatot. Miénk? Enyém? Mintha valaha is közöm lett volna ehhez a városhoz, mintha őseim építették volna… Nem. A város azoké, akik lakták, azoké, akik ma lakják, akik őrzik és óvják.

Kassa címerét egy angyal tartja. Szelíd, elszánt és titokzatos. Ott, a város tetején, mintha láttam is volna, mintha azt súgta volna: Menj haza, és adj hírt a városról. Arról, hogy sokat szenvedett, de megvan, él és szép. Gondom van rá.

Fotók: Kissimon István