Vehemens politikus hírében áll, amit az is alátámaszt, hogy kis időkülönbséggel nevezte Gyurcsány Ferenc kritizálását fasiszta megnyilvánulásnak, illetve a magyar exkormányfőt árulónak, miután az híveivel együtt kivált a szocialisták közül, és új pártot alapított.
Orbán Viktorral annak a diplomáciai offenzívának a során tárgyalt Schulz, amelyet a magyar miniszterelnök a készenléti hiteltárgyalások megindítása érdekében kezdeményezett. A német politikus okosnak nevezte Orbánt, de hozzátette: vele szemben sem idióták ülnek az asztalnál. Ha jól fejtettem meg az üzenetet, Schulz arra célozgatott, hogy Orbán Viktor nem beszélhet másképpen Budapesten, mint Brüsszelben vagy Strasbourgban.
Szép is ez: felszólalni a dupla fenekű beszéd és a kettős mérce ellen. Az Európai Uniótól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól mindkét közéleti vétek olyan messze áll, hogy soha nem is élnének vele. A művelt európai arról ismerszik meg, hogy betartja a szabályokat. Ilyen szabály például, hogy az EU-tagországok költségvetési hiánya nem mehet három százalék fölé.
Magyarország tavaly e küszöb alatt teljesített, most mégis olyan tagállamok járnak el velünk szemben, amelyek jócskán fölötte voltak e hiányszintnek. Merthogy nem bíznak abban, mi lesz idén meg jövőre. Ki érti ezt? Magyarország kálváriajárása, a forint árfolyamának hisztérikus rontása nagyrészt e megfoghatatlan „hangulatból” eredeztethető. Abból, hogy nem világosak az európai normák, akármennyit hivatkoznak is rá. Túl okos a miniszterelnökötök? Nosza, ha teljesíti a törvény betűjét, kérjük rajta számon a szellemét! Az ugyanis megfoghatatlan, csűrhető-csavarható, bajos feleselni vele. A világért sem mondja például senki, hogy a kereszténység melletti kiállás véres posztó – éppen csak azt pedzegetik, hogy az európai szellem másmilyen.
A krisztusi tanítás rendszere kétségkívül sokakat irritálhat. Van egyrészről az evangélium, amely közvetíti az isteni törvény „szellemét”; s vannak másrészről az Ószövetségből átemelt mózesi kőtáblák a tízparancsolattal, amelyek a törvény „betűjét” képviselik. Egyaránt jelen van tehát a lelki alapozás, az „esszé”, illetve a normativitás. Az, hogy mit tegyél, mit ne tegyél.
Ebben a mi szép és terebélyes Európai Uniónkban azonban mintha némi ellentmondás, koherenciazavar mutatkozna a két oldal között. Vannak ugyan lefektetett alapelvek, amelyeket minden tagállamnak be kell tartania, nem világos azonban, hogy az emlegetett „szellem” miért kötelező egyesekre, s miért kapnak alóla felmentést mások. Túl kis szerep jut a normának (az erkölcsnek), s túl nagy tér a szubjektivitásnak (a politikának). Márpedig hogy is lehetne betartani a tízparancsolatot kőtáblák nélkül?
