Kortársunk-e a művészet?

Nem igazán hízelgő e mondat az olyan teológiai fejtegetésekre nézve, amelyek riasztó magabiztossággal elrugaszkodva a földtől azt veszélyeztetik, hogy nem az eget érintik, csak a levegőt markolásszák – mégsem vonhatom vissza ezt az állítást. Már csak azért sem, hiszen – fájdalom – nem én fogalmaztam, igaz, így a hitele is nagyobb, hiszen a kereszténység legmélyebb gyökereinek erejét és a teremtett világ váratlan frissességű levegőjét egyaránt befogadó II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúcióját idéztem. Ezt teszi Varga Mátyás bencés szerzetes is a Vigilia kiadásában nemrég megjelent, Nyitott rítusok – Kortársunk-e a művészet? című kötetében, melyben a modern művészi kísérletek és a keresztény világközelítés metszéspontjaira igyekszik rátapintani, az egymást ihlető lélekközösség felismertetésének reményével-szándékával. Csakugyan, kortársunk-e a művészet, vagy úgy gondoljuk, elégséges számunkra, ha pusztán a hátunk mögött hagyott korok alkotóinak színeit, fényeit, szavait, mozdulatait, hangjait vesszük komolyan? Van-e dolga a keresztény embernek napjaink nemegyszer fáradsággal befogadható művészeti megnyilvánulásaival? Vagy ezek eszköztára, hangütése már annyira elszakadt a hagyományos kultúra biztonságában szívesebben elidőző (egyházias) értelmiség világától, hogy esély sem adódik valamiféle párbeszédre? E dialógus lehetőségére, fontosságára figyelmeztet a szerző. Tapasztalatból beszél, hiszen egyik életre hívója a pannonhalmi Arcus Temporum kortárs művészeti fesztiválnak. Úgy tűnik (…), hogy az alkotás folyamata és az istenkeresésként felfogott hit sok ponton találkozik, illetve: találkozhatna, ha nem lennének diszkvalifikálva egymás számára – írja. Az emberi létezés legsűrűbb kérdéseinek megfogalmazása, láttatásuk, a nyomukban járó tépelődés-kutakodás őszintesége mindkét fél létszükséglete. Egy napról napra hitelesebb lét szükséglete. Az elkötelezetten is szabadon lélekző vallásos ember s a hívőként is autonóm művész több dimenzióban tágíthatják, mélyíthetik egymás látómezejét az előttük kibontakozó felismerésekkel, merőben más irányból közelítve mégis közös világukhoz. Sőt, a két fél érzékeny egyensúlyrendszerére is említ példát Varga Mátyás, rámutatva, hogy a kortárs táncművészet emberi szexualitásra vonatkozó válaszkereséseinek nemegyszer provokatív gesztusai nem függetlenek attól a hallgatástól vagy épp elítélő, bűnre csavarodó észjárástól, amellyel az egyház hosszan sújtotta az Isten alkotta testben élő embert. Tán a könnyen felhorkanni kész olvasókat is termékeny csendre hangolja a kötet szerzője, mielőtt még bencés voltát számon kérve szélsőséges modernizmussal vádolhatnák: Sokszor az az érzésem, hogy az ezredforduló kereszténységének ijedtségén vagy hamis magabiztosságán sokat segítene, ha több szálon kötődne a korai szerzetesség és patrisztikus kor szövegeihez, mert ezek igen gyakran és hangsúlyosan annak a spirituális tapasztalatnak a megfogalmazásai, hogy miként is kell hiteles keresztényként élni egy olyan világban, ahol a kereszténység nem evidencia, vagy ahol az egyház kezd túlontúl társadalmi tényezővé válni. Európa nem keresztény. Az önkéntelen tiltakozás reflexe után csakugyan belegondolva, az evangéliummal szembesülve merné-e valaki az ellenkezőjét állítani? Ugyanakkor ma is vannak emberek, akik vállalják hivatásukat az örömhír hordozására: tudják, miután befogadták, tovább is kell adniuk. Ezt mindenki a maga életszűrőjén keresztül teheti meg. Itt és most, ezen a világon. De közel kell menniük hozzá, hogy megérinthessék. Magukhoz ölelve, hogy majd igazabbá érlelődve engedhessék el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..