Korszakváltás küszöbén

Sok egyéb mellett emlékezetes marad a próbai balesetét is javára fordító, improvizatív helytállása a Szegedi Szabadtéri Játékok óriásszínpadán; parádés debütálás volt egy operettben, prózával-dallal – kerekes székben és sántikálva… Népszerű és nyílt színészegyéniség; olyan, aki képes elkerülni a bulvár felszínességét

– Tudatos vagyok, de nem dekázgatok, nem figyelem magam, nem követem a személyemmel kapcsolatos hozzászólásokat. Van bennem egy egészséges vidéki öntudat, ami épségben tart ezen a pályán, és nem hagy elkallódni. Otthonról hoztam, apám magabiztosságát örököltem. Nincsen kisebbségi érzésem. Nemcsak azért, mert százkilencven centi vagyok, és viszonylag nagy szerepeket játszom, hanem mert soha nem gondoltam magam bajban lévőnek. Extrovertált típus vagyok, de nem akarok mindenkinek megfelelni. Az öntudatosságomat, magabiztosságomat persze van, aki nagyképűségnek veszi, pedig ez nem igaz. Nagyon sok kétely gyötör művészileg és emberileg is.

 

– Jól veszi az akadályokat, és nem hagyja, hogy a celebvilág bedarálja…


– Manapság, amikor nagyrészt a bulvárban élünk, nehéz olyan orgánumot találni, amelyik a minőséget támogatja. Nem kell
mindenáron, mindenhol ott lenni és mindenkinek megnyílni. A privátszférámra vigyázok, igyekszem meghúzni a határvonalat, amely elválasztja a magánéletet és a színházzal járó publicitást. Azt hiszem, elég jól sikerül egyensúlyoznom ezen a téren. Némileg kilógok a Katona társulatából. Egyrészt azért, mert a filmnek köszönhetően talán szélesebb körben lettem ismert; de azért is, mert pályám kezdete óta úgy gondolom, hogy az a művészi idea, amely a világtól elzárt műhelymunkáról, a művészek elefántcsonttoronyban létezéséről szól, ma már nem állja meg a helyét. Vágytam arra, hogy eljöjjön az idő, amikor a nevem, ismertségem becsábítja a közönséget a színházba. Az, hogy Nagy Ervint többen ismerik, mint másokat a társulatból, nem jelent művészi különbséget. Egyéni menedzselés, PR eredménye is, amelybe energiát fektetek. Nem szeretném, hogy bulvárszinten írjanak rólam, de ez kontrollt, odafigyelést követel, interjúk átnézését-javítását. Sokfelé hívnak; tisztában vagyok vele, hogy bizonyos szempontból „közszereplővé” váltam, ami felelősséggel jár.

 

– Mit gondol a társulati létről, a Katona műhelyéről? Az elmondottakból úgy tűnik, a „régi formát” elavultnak érzi…


– Próbál megújulni a színház. Egykori osztályfőnököm, Máté Gábor az igazgató, aki szeretné abszolút nyitott hellyé tenni a Katonát. Ő már nem hozzáférhetetlen, zárt közösségben gondolkodik. Azt akarja, hogy ne hátul legyen művészbüfénk, hanem elöl, a világra nyitva, ahol előadás után találkozhatunk a nézőkkel, és elindulhat az interakció. Persze Zsámbéki Gábor sem volt otthonülő típus. Most, közel hetvenévesen kicsi gyereke van, és egy nagy nemzetközi színházi szövetség megalakításán dolgozik. De érthető, hogy a sok munka után az ő generációja fáradt ahhoz, hogy a bulvárvilág őrületeivel foglalkozzon. Másfelől viszont ha valaki pénzt fektet a kultúrába, érdeklődik, fontos neki a színház, akkor nekünk meg kell tisztelnünk azzal, hogy egyfajta „szolgáltatásként” kimegyünk, beszélgetünk vele az előadásról, a munkánkról. Említettem, hogy én már régóta szorgalmaztam ezt a nyitást. Nekünk, fiataloknak nem lehet ciki kimenni azokhoz, akik látogatják, pénzelik az előadásainkat. Különösen most, amikor koldulnunk kell, mert egyre kevesebb az állami támogatás. Kénytelenek vagyunk előremenekülni. Nincs ebben semmi kivetnivaló, Shakespeare is így gondolta annak idején… Egyébként amúgy is szocialista maradványnak tűnik a világtól elzárt művészközösség eszméje; ezen a téren érvényesülhet egy jobbfajta nyugati szellemiség.

 

– A személyével kapcsolatban gyakran emlegetik a korrektséget, a megbízhatóságot. Kandi kamerás átverés szereplőjévé is vált, ahol többek között e tulajdonságaival „játszottak” a szervezők…


– Az affér Csányi Sándorral tulajdonképpen a Kaméleon promotálására szolgált. Nem lett igazán jó. Ezt a műfajt is lehet fantasztikusan csinálni, hogyha abszurdba hajlik, és nem bánt meg embereket. Egyébként nem szeretek igazságmegmondó szerepben tetszelegni. Józan paraszti ésszel, egyenes gerinccel próbálok létezni a világban, nem akarok egyetlen „kórusba” sem beszállni. A színháznak nem az a lényege, hogy politizáljon, hanem hogy minden korban, mindenféle hatalomnak tükröt tartson. Ha valaki politizálni kezd, nem tud tükröt tartani. Én ezt gondolom a szakmámról. Világlátás tekintetében egy színész mondhatja, hogy ez vagy az az értékrend közelebb áll hozzá, de nem köteleződhet el, nem ülhet ki különböző pódiumokra. Magyarországon ma jellemző az acsarkodás. Ezt sem szeretem. Mindenki rögtön ítéletet mond. Igaz, magam is hamar ítélő ember vagyok, temperamentumos, gyorsan felkapom a vizet, de újabban kezdem leszoktatni magam erről. Az igazság és az objektivitás nevében próbálom visszafogni a vérmérsékletemet. Néha kicsit pokróc vagyok, de a kollégák kedvelik bennem az őszinteséget és a kompromisszumkészséget. Komolyan veszem a kapcsolataimat; aki egyszer elárult, legyen az producer, rendező, gyártásvezető, bárki, azzal megtartom a tíz lépés távolságot. Szemtől szemben megmondom a véleményemet, és minél felnőttebb vagyok a pályámon, annál nyugodtabban. Vannak, akikhez nagyon ragaszkodom: tanáraim, mestereim. Olyan választott kevesek, akik talán nem is tudnának olyat tenni, hogy eltávolodjak tőlük. A törleszkedés, a hízelgés, a szolgalelkűség távol áll tőlem; az ember ettől nem jut előbbre, sőt… Fontos, hogy tükörbe tudjunk nézni.



 

– Nagyon sűrű az élete, szinte mindennap játszik. Hogyan tudja összeegyeztetni a munkát és a szabadidőt, esetleg a hobbit?


– Komoly logisztikát igényel, kevés idő jut a családomra, ami persze feszültségforrás is. Tavalyelőtt a kislányom születése miatt igyekeztem könnyebbre venni az évadot. A mai magyar művészvilág valóságában azonban nem hagyhatunk ki hónapokat. Pénz- és munkaügyi szempontból sem teheti meg egy színész, mert előfordulhat, hogy később nem hívják. Nem az a fiú vagyok, aki attól tart, hogy felkérés nélkül marad, de vannak olyan szerepek- helyzetek, amelyeket meg kell ragadni, mert lehet, hogy vissza nem térő lehetőségek. Persze jó lenne, ha Magyarországon úgy „diktálhatnánk”, mint az amerikai filmsztárok, de jelenleg alig működik a filmipar. Kevés film készül, a színház pedig napra nap… Hiába képzelem el, hogy évente megcsinálok egy nagyfilmet, vagy nemzetközi koprodukcióban játszom egyet, aztán élem az életemet, beosztom az időmet a kislányommal… – ez nem így működik. Hihetetlen rugalmasságra van szükség a család, a párom részéről, ami – érthető módon – nem mindig van meg. Nyáron van némi szabadidőm, de mondjuk amikor felhív Orlai Tibor producer azzal, hogy egy szereplője kiesett, akkor „kénytelen vagyok” elvállalni, mert a barátom tizenkét éve. Igazán nem tudok előre tervezni. Kikapcsolódásként nyáron horgászni szoktam a Tisza-tónál, de ebben sem vagyok mániákus. Hasonló kedvtelésem a búvárkodás, ahhoz viszont a déli tengerekhez kéne eljutni. Így csipegetek; futkorászom; focizni három-négy hónapja voltam utoljára, a reggel nyolcórai kezdés egy színésznek nagyon korai. Hobbim igazán nincs, ahhoz is idő kéne.


– Munkája szakma vagy hivatás?
– Hivatás… – inkább hivatás. Fontos, hogy megtaláljuk, ami tényleg érdekel minket az életben. Csak az lehet boldog, aki érzi, hogy a helyén van. Az utóbbi időben kicsit túlvállaltam magam, aminek nem annyira örülök. Egy színésznek havonta maximum tizenöt-húsz fellépés lenne ideális, ami most nálam felment huszonhat-huszonhétre. Persze választhattam volna, hogy maradok csak a Katonában, de szakmai szempontból is szerettem volna izgalmasabb életet, mert az új kihívások biztosítják a sokszínűséget, sokféleséget.

 

– Amikor kerestem, ezért is említettem, hogy beszélgetésünk afféle pillanatkép lenne. Nincs szükség különösebb apropóra, annyi a feladata…


– Az idei igazán erős évad lett számomra. Nem olvasok kritikákat, de hallottam, hogy nagyon jó visszajelzéseket kaptam. A Woyzeck a Katonában várakozáson felül sikerült. Fantasztikusan jó hangulatú volt a közös munka Horváth Csaba koreográfussal. Érdekes kirándulásnak ígérkezett és fáradságos próbákkal járt a Makrancos Kata a Vígszínházban. Örülök, hogy megismerhettem Börcsök Enikőt. Tényleg olyan jó színésznő, mint amilyennek gondoltam. Egyébként nehéz szülés volt a darab — a rendező, Gothár Péter és a társulat részéről egyaránt. Nem sikerült az összecsiszolódás, az eredmény végül mégis egy meglehetősen érvényes előadás lett, amit jól fogadott a közönség. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy most minden előttem álló feladat érdekel, mert az említettek sok energiát vettek ki belőlem, nagyon elfáradtam. Jelenleg egyébként egy artistával dolgozom a Musik, Musikk, Musique című darabon, amelyben a ‘20-as, ‘30-as évek európai slágerei szólalnak meg orfeumjelleggel elképzelve, élő zenével. Most naponta több órában karikákat dobálok… –

 

Közben még filmezik is?


– Az HBO gyártásában, Enyedi Ildikó rendezésében az In Treatment pszichológussorozat magyar változatát forgatjuk Terápia címmel, Mácsai Pál főszereplésével. Kiváló a forgatókönyv, jók a karakterek, igazi emberi drámák, konfliktusok. Én egy milliárdos gyógyszergyárost játszom benne.

 

– Érintőlegesen szót ejtett a kultúra jelenlegi helyzetéről. Művelőjeként, közvetítőjeként mit gondol róla?


– Az a baj, hogy a kultúra – ezen belül a színház, a film – háttérbe szorult, mintha nem lenne fontos itthon. A szponzoráció megoldatlan. Nem arról van szó, hogy bárki szándékosan el akarná lehetetleníteni a magyar művészfilmet, ugyanakkor ízlésbe beleszólni nehéz és nem is érdemes. A színházi életünk pedig unikális. A világon már nagyon kevés városban művelik olyan szinten, mint nálunk. Mindenhol a business megy… – és Az oroszlánkirály. Nem lenne jó, ha teljesen ellehetetlenítenének minket. A kiutat jelenleg egyedül az HBO és társai jelenlétében látom. Egy magyar színésznek ez az egyetlen lehetősége, hogy megismerjék azok az igényesebb nézők, akik nem szappanoperákra vágynak, hanem mondjuk a 24-hez hasonló színvonalon elkészített sorozatokra.

 

– A Katona honlapján, a bemutatkozásában többek között ezt írta: „Meg kellett tanulnom, milyen az, ha nem találsz ki trükköket, nem használsz segédeszközöket, egyszerűen el kell mondanod a szöveget úgy, hogy az jó legyen és hasson. Nekem régebben könnyebb volt az, ha úgymond »elemeltem« a szerepet a valóságtól.” Még mindig így gondolja? Most hol tart?


– Nem is tudom… Mint egy kölyökkutya, belenőttem a bőrömbe. Ezért is fontos számomra a Makrancos Kata Petruchiója. Az életemben minden szempontból véget ért a fiúból férfivá érés időszaka. Azt hiszem, ezzel érkeztem el a nagy „férfi férfi” szerepekhez. Most már elbírom szakmailag, életkorilag, emberileg is. Remélem, hogy izgalmas, boldog évek következnek. Kicsit megnyugodtam. Kevesebbet melózom a sikerért, ami talán jót tesz a színészetemnek is.