Napsütés és szinte nyárias meleg fogadott, amikor március 23-án Budai Tibor barátommal benéztünk a martonvásári arborétum kapuján. Alig indultunk tovább, már hallottam az egyik bokorból a vörösbegy gyöngyöző énekét, és később még legalább öt helyen daloltak ezek a narancsos mellű madarak. A vörösbegy a kedvenceim közé tartozik, márciusban, a vonulás idején parkokban, kertekben, nádszegélyek mentén gyakran találkozunk. Az utak szélén százszorszépek és apró sárga virágok nyíltak, duzzadó rügyek ültek a fák ágain, de alattuk a bokrok, különösen a fekete bodza, már zöldelltek.
Tibor festeni kezdett a parton, én pedig többször is körbejártam az arborétumot, és mindig akadt valami új látni és hallani való. Körben doboltak a nagy fakopáncsok, az egyik helyen ketten vadul kergették egymást. Andristól tanultam, hogy a balkáni fakopáncs dobolása hosszabb. Figyeltem, de a pergő hangok mindig rövidek voltak. Hangoskodtak a zöld küllők, csattogtak az erdei pintyek, fuvoláztak a fekete rigók, és hallottam két énekes rigót is. A szigeten egy örvös galamb a pódiumon válogatott az ott heverő ágacskák közül. Felemelte az egyiket, de nyomban el is ejtette, ugyanígy járt a második, csak a harmadikat találta alkalmasnak a fészekhez, és elrepült vele. Egyébként sokfelé búgtak az örvös galambok, egyikük csattogó szárnyakkal nászrepült a fák felett. Később egy hatalmas platánról a kék galamb jellegzetes „hu-u” hangját hallottam, majd odarepült egy másik is, valószínűleg a párja. Hosszú évek óta járok ide, de kék galambot most hallottam először.
A tavon néhány tőkésréce-pár úszott, a magasban „korr-korr” hangokkal átrepült egy holló, az ösvényen áttelelt nappali pávaszem sütkérezett. Ahogy közeledtem, mindig előbbre repült. Amikor a távcső közelre hozta, pávafoltos széttárt szárnyaival nagyszerű látványt nyújtott. Később citromlepkét láttam, majd amikor dél felé Tiborral jártunk egyet, egy másik csodaszép sárga pillangó került elénk.
Tibor egyébként gyönyörű akvarellt készített, az arra sétálók mind megálltak mellette, hogy megcsodálják. Itt is szelídek a dolmányos varjak, egy pár alig öt-hat lépésnyire sétált a fűben, és még akkor sem repültek el, amikor megálltam és rájuk néztem. Sokfelé trilláztak, füttyögtek a csuszkák, a Brunszvik Teréz-szobor felett egy hím viszonylag alacsony ágon ülve hallatta „ví-ví-ví-ví-ví” kiáltását. A kedves „nyitni-kék”-et hallva figyeltem fel arra a széncinegepárra, amelyik már egy odú körül mozgott. A tojó egyszer oda is szállt, bekukkantott, aztán valószínűleg elégedetten a párja mellé repült. Már nagyon hiányoltam, amikor végre megszólalt egy barátka, hangosan „zsírozott” egy zöldike, a múzeum tetején házi rozsdafarkú énekelt. Már a kapu felé tartottunk, amikor két mókust vettem észre. Játékosan kergetőztek, felszaladtak az egyik fára, majd fejjel előre újra leereszkedtek, és a földön folytatták szerelmes kergetőzésüket.
