Könyvespolcra: A gonoszság gyógyítása

De vannak, akik számára tűrhetetlen e gondolat, illetve az, amire utal: a szembenézés önmagunkkal. Ők képtelenek erre, elutasítanak minden kritikát. Viselkedésük ugyanakkor romboló és bűnbakképző, de nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a tiszteletreméltóság látszatát keltsék. Beteg emberekről van szó, akik valójában sajnálatra méltók, bár ezt sokszor nem lehet érezni a közelükben. Gyógyulásra szorulnak hát, amelynek szükségét elhárítják maguktól, hiszen bizonyosak benne – és ehhez körömszakadtáig ragaszkodnak –, hogy velük aztán semmi baj. Színlelnek, önmaguk és a világ előtt is, de titkon tönkreteszik mások, például „szeretteik” életét. Hazug emberek. Ez a címe M. Scott Peck (1936-2005) amerikai keresztény pszichiáter könyvének, melyben a lelket természettudományos alapon gyógyítók számára járatlan, de jelentős, ezért felfedezendő útról ír. Nem holmi kommunikációs technikákról értekezik, a megtévesztés vagy a füllentés pszichológiájáról, hanem sok kollégája által tiltottnak tekintett határterületre lép: a gonoszság feltérképezetlen mélységeit választotta témájául. Nem súlytalan szellemi ínyenckedés vitte e sötét tájékra; tevékenysége során falakba ütközött: a szóban forgó, nyilvánvalóan sérült, megbetegítő, de erről (és bármi hibájukról, bűnükről) hallani sem akaró emberek elutasításába. Pszichiátereknek túlságosan is vallásos szagú e kérdéskör, a teológia és az egyházak képviselői pedig nemegyszer birtokháborítónak gondolják az iránta érdeklődő lélekspecialistákat. Scott Peck kötete a nyolcvanas években íródott (utolsó könyvében még visszatért a témára), de amit akkor mondott, most is rendületlenül időszerű. Nem recepteket kínál arra, hogy miként azonosítsuk be környezetünkben az ártó személyeket, sőt, ennek könnyed gyakorlatától óva int. A tudomány elkötelezett és elemző komolyságának bevetését s a különböző szakemberek együttműködését szorgalmazza a gonoszság ellen, melyet egy helyütt úgy határozott meg, mint „egy személy akaratának rákényszerítését másokra nyílt vagy álcázott eszközökkel, a spirituális fejlődés megakadályozásának érdekében”. Művében nemcsak a családi és magánéletet pusztító folyamatokról ír részletes esetismertetések nyomán, hanem gyógyítóként szerzett egyéb tapasztalatairól is, melyeket a csoportos gonoszság (döbbenetes példájaként a vietnami háború egyik borzalmas epizódját, a My Lai-i vérengzést elemzi) vagy épp az ördögűzés valóságáról szerzett. Igen, még egy ilyen, nem egy vallásos ember által eltúlzott vagy épp legyintéssel kezelt témáról is van megszívlelendő mondanivalója a tudomány emberének. Mindemellett van okunk a nyugalomra: a szerző leszögezi, hogy senki nem válik gonosszá egy csapásra, e betegség a szabad akarat hozta döntések sorozata után uralkodhat el az emberen, a gonosz pedig senkit nem száll meg „csak úgy”. S ami még inkább felemel az alvilágból: vallomása szerint Scott Peck nemcsak a személyes gonosz működését tapasztalta meg hivatása kivételes óráiban, hanem Isten szabadító jelenlétét is, melynek valamennyien a közvetítőivé válhatunk.

(M. Scott Peck: Hazug emberek – A gonoszság lélektana. Akadémiai Kiadó, 2009)