De azért az nincs rendben, hogy csak csóváljuk a fejünket, amikor azt halljuk, hogy idehaza ezer esküvőre több mint ötszáz válás jut. S bizony az sem elég, ha ilyenkor felsóhajtunk, hogy bezzeg régen… Egyfelől nem biztos, hogy régen bezzeg volt, másfelől pedig ma kellene tenni valamit annak érdekében, hogy mind kevesebb életszövetség törjön derékba. Aki a válásokról beszél, annak először a házasságok mélyére kellene tekintenie… E súlyos, a felszín alatt mindig tragikus, és már csak ezért sem kerülendő kérdéskört érinti a Harmat Kiadó egyik új könyve, melynek címe: Három vélemény az újraházasodásról. Írói amerikai protestáns biblikus teológusok, akik az evangéliumok, illetve páli levelek válásra vonatkozó szövegei alapján fejtik ki olykor lényegesen eltérő álláspontjukat a témáról. Valamennyien lelkipásztorok is, tehát nem pusztán elméleti megfontolások vezetik őket, s nem néznek félre rettenetes élethelyzeteket tapasztalva. A műfaj sajátos „páratlanbeszéd”: a kötetben található mindhárom tanulmányhoz hozzászól a másik két szerző, így szembesül az olvasó is az egymásnak feszülő véleményekkel. A protestáns keresztények – hasonlóan a katolikusokhoz – férfi és nő életre szóló szövetségének tekintik a házasságot. Ugyanakkor nem tartják szentségnek, s fájdalommal ugyan, de tudomásul veszik, ha egy tönkrement házasság felbomlik. Az újraházasodás kérdésében azonban korántsem egységesek a reformáció szülte egyházak képviselői. Tájékozódásuk alapja a Szentírás, melynek világos útmutatását keresik e témában is. S épp az egyértelműség mellé kerülnek kérdőjelek a kötetben, hiszen a három elkötelezett és felelős gondolkodású teológus más-más eredményre jut a szent szövegek értelmezésekor: az egyik elfogadhatatlannak tartja az újraházasodást, a másik az Újszövetségben említett esetekben megengedhetőnek véli, a harmadik pedig (mivel a Biblia nem használati útmutatás, amelynek a történelem során elképzelhető valamennyi zavarra kiterjedne a figyelme) számításba vesz rendkívüli eseteket is, amelyekről az a véleménye, hogy az evangélium szellemében ilyenkor is megengedhető a második házasság. A különböző nézőpontok, a vita mindvégig lelke és hite legmélyéről fakadó válaszra serkentik az olvasót, tartozzék bármely felekezethez is. A szerzők egy dologban mindenképp egyetértenek: a törődés fontosságát hangsúlyozzák, azt, hogy a keresztény közösség ne hagyja magára a bűntudattól, életük megfeneklésétől, az általuk is vallott eszményekkel kapcsolatos kudarcuktól amúgy is szenvedő tagjait. (Valljuk meg őszintén: e téren mi, magyar katolikusok – egy-két példaértékű kísérlettől eltekintve – még a közös gondolkodásig sem igen jutottunk el…) Az elváltakról való lelki gondoskodás persze az éremnek csak az egyik oldala. A másikon a házasságokat találjuk, amelyekért minél többet kellene tennünk, hogy még véletlenül sem vaktában, hanem valóban érett döntés eredményeként szülessenek, ne egy gyorstalpaló jegyesoktatás végén köttessenek, hanem valamennyi érintett (s nem csak a pár) felelősségének tudatában, s hogy mind kevesebben keressék fel a plébániákat pusztán azért, mert „hát mégiscsak a templomi esküvő az igazi”, s egyébként „a nagyi is ezt szeretné”. Összetett kérdések, keresendő válaszok. „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” A kötetben szerepel az is, hogy protestáns szerzők értelmezése szerint e jézusi mondat nem azt jelenti, hogy a házastársak elválaszthatatlanok egymástól, inkább azt, hogy senki ne akarja felmondani e szövetséget – hiszen Isten ilyennek álmodja az ember életét. Ez számunkra is megfontolandó: nekünk, katolikusoknak sem csak ismételgetnünk kell a házasság felbonthatatlanságának tanítását, hanem elsősorban a példa, a tanúság erejét kellene mozgósítanunk annak érdekében, hogy férfi és nő holtig tartó szövetsége a társadalom valaha erős kezének szorítása nélkül is megmaradhasson.
(M. L. Strauss – G. J. Wenham – W. A. Heth – C. S. Keener: Három vélemény az újraházasodásról, Harmat Kiadó, 2009)
