Előbbi a párbeszédet és a megbékélést kereste elhivatott derűvel, a modern tömegkommunikációt is az evangelizáció szolgálatába állítva. Utóbbi már első enciklikája címével nyilvánossá tette munkálkodása fundamentális ihletettségét: Deus caritas est – Az Isten szeretet. A kortárs szemével is nyilvánvalónak tetszik: népszerűségüknek indoka, jelentőségüknek hitele van. Számos könyv jelent már meg tőlük és róluk; kitüntetett figyelmet érdemel e mostani kettő is. A Minden napra egy ima afféle „pápai kalendárium”, amely a december elejétől november végéig tartó liturgikus év napjaihoz (ünnepekhez, szentekhez, ügyekhez és kérdésekhez) fűz szentírás-magyarázó megjegyzéseket. E vatikáni szerkesztésű, vaskos kötet végső soron lelkipásztori szavak gyűjteménye: imádságos elmélkedéseket és intelmeket gyűjt egybe. Gondolatokat az evangéliumi lelkület természetéről: „Az Istenhez vezető út nem csupán a belső örömmel teljes. Az ember arra vágyik, hogy másokat is elvigyen Hozzá. Így hát az ember maga is Isten szeretetének hírnöke és apostola lesz” (33.). A keresztény ember e világi felelősségéről: „Minden kereszténynek együtt kell fellépnie a szellemi és erkölcsi értékek védelmében a materializmus és az erkölcsi engedékenység nyomása ellen. A keresztényeknek egyesülniük kellene az igazságosság előmozdítása érdekében, s védelmezniük kellene minden emberi lény jogait és méltóságát. / Sürgetnünk kell a polgárokat, a közösségeket és a politikusokat, hogy lépjenek a türelem, együttműködés és szeretet útjára.” (65.) Hit és tudomány közös igazságáról: „Az alázattal keresett igazság azon nagy értékek egyike, amelyek ma a kulturális különbségek ellenére is képesek az embereket egyesíteni. A tudomány nem áll ellentétben a kultúrával vagy a hittudománnyal. Minden valódi kultúra nyitott a lényeg felé, és nincs olyan igazság, mely ne válhatna egyetemessé.” (309.) Vagy például a munka szentségéről: „Az a tudat, hogy az emberi munka is hozzájárul a Teremtés művéhez, a legmélyebb fokú késztetés lehet, amely valakit arra sarkall, hogy új utakat keressen, új dologba fogjon.” (367.)
Karcsúbb (s kiállításában finomabb), de nem kevésbé tartalmas kiadvány a Meghívó egy imára. Fölépítése breviáriummá, szakrális idézetgyűjteménnyé avatja. Hittudósi magatartás hajol benne közel a mindennapi élet problémáihoz, teológusi elmélyültség hív együtt gondolkodásra, közös reményre és hitre. Annak elfogadására, hogy „Isten családja” nem mennyei ígéret csupán: „A keresztséggel minden gyermek olyan barátok gyülekezetébe illeszkedik be, akik őt sem életben, sem halálban soha nem hagyják el, mert ezek a társak Isten családját alkotják, s ez önmagában hordozza az örökkévalóság ígéretét.” (13.) Hogy a jóság érdek nélküli: „Pártoktól és ideológiáktól mentesnek kell lennie a keresztény jótékony cselekedeteknek.” (15.) Hogy a szabadságot törvények alapozzák meg: „A tízparancsolat »nem«-jei megannyi igenek az igazi szabadság növekedésére.” (17.) Hogy a törvények magja a szeretet: „A keresztény ember tudja, hogy Isten szeretet, és Isten jelenléte éppen akkor érződik, amikor az egyetlen dolog, amit teszünk, az, hogy szeretünk.” (35.) „A keresztények meghívást kaptak az igazság folytonos keresésére, és azon is túl, a belső szeretetből fakadó igazságosságra.” (48.) S hogy nélkülözhetetlen képességünk a reflexió, de nincs reflexió, amely mellőzhetné a kegyelem többletét: „Csak az imádság fényében ítélhetjük meg helyesen cselekedeteinket.” (105.) Mindig dicséretes esemény, ha nem teológiai kiadó vállalkozik vallási, lelkiségi kötetek gondozására. Ilyenkor az olvasó hajlamos szemet hunyni a fordítói-szerkesztői bizonytalanságok fölött. Ezúttal nincs is ezekből sok, s ami akad is: felülírja, elfeledteti a szavak ereje, a gondolat hatalma.
(II. János Pál: Minden napra egy ima – Imádságok az év 365 napjára, JLX Kiadó, Budapest, 2008; Meghívó egy imára – XVI. Benedek pápa gondolatai, JLX Kiadó, Budapest, 2008)
