Könnyíteni a terheken…

Kilenc sorstársával él az idén tízéves gyöngyösi Autista Segítő Központ részeként működő, tavaly létesült Boróka-majorság lakóotthonában, a várostól tíz kilométerre fekvő Karácsondon. Itt ki-ki úgy kommunikál, ahogy tud: van, aki a tér és az idő beosztását megkönnyítő rajzos segédeszközöket használja „kapaszkodóként”, mások névre szóló füzetbe jegyzik a napirendjüket: ezekből kiderül, mit sikerült elvégezni, és mi áll még előttük. Csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokról, a normálistól eltérő viselkedésről és érdeklődésről ír még a szakirodalom az autizmusként ismert idegi rendellenesség kapcsán. De e fogalmak csak általános tulajdonságokat rögzítenek, az itt élők egyediségét, történetét is eltakarják. A karácsondi otthonban viszont családias légkör érződik: itt mindenkit elfogadnak, valamennyi bentlakó csakugyan önmaga lehet – és önmagát is adja. Keresetlenül, őszintén.
Az egyik fiatal nő hosszan és komolyan mesél arról, mivel foglalkozik egész nap, a ház körüli teendőkről, szabadidejéről, megmutatja gyöngyfűzését, rajzait és az összegyűjtött fotókat a számára kedves terepjárókról. Szobatársa ritkásan szólal meg, és akkor is csak röviden válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Arrébb egy fiatal férfi méla csendben ül, s mereven, fürkészően figyel, egy másik mindegyre kényszeres mozdulatokkal nyugtatja magát, gyakran elsiet a látogatók mellett, de tekintete elsiklik felettük. Szintén nem beszél az a nyurga legény sem, aki viszont bámulatos gyorsasággal tudja kirakni az ötszáz darabos puzzle-t – amelyen nincs kép… Az itt élők valamennyien a képességeikhez mért feladatokat kapnak, aki tud, részt vesz a háztartási vagy a kerti munkákban is. Most ugyan senki sem siet: a rekkenő hőségben csak rövid ideig dolgoznak, aztán igyekeznek az árnyékban pihenni.

A segítők nem sajnálják a rájuk bízottakat: szeretik és támogatják őket, sajátos igényeiknek megfelelően. Nagyon jól tudják: szánakozásra az autistáknak sincs szükségük. És nem dolgozni járnak ide: ezt is az intézményt vezető Kakuk-Hegyi Barbara mondja. Számára a rászorulók segítése nem munka, hanem életforma, amelyet mindig is keresett. Szeretetteli pillantása, természetes jelenléte és beszéde egyaránt azt sugallja: igazat mond.

A Boróka-majorság hathektárnyi földjén, a szabad ég alatt és fóliasátrakban sokféle zöldség és gyümölcs terem. Egy részét a lakóház melletti kis üzemben dolgozzák fel: konyhakészre vagy savanyúságnak. Ebben a munkában az autista fiatalok közül négyen vesznek részt, két felnőtt társuk Karácsondon lakik, onnan jár be; ezenkívül megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatnak, a betakarításkor pedig alkalmi munkásokat is felfogadnak a faluból. Most épp belga cserkészek érkezését várják a majorságban: egy hétig ők is serénykednek a veteményesben. Mindezek jó alkalmak a különböző életsorsú emberek találkozására, amelyek azonban különös körültekintést igényelnek. Például azért, mert az autisták szó szerint értik a nekik szánt közléseket, így korántsem mindegy, hogyan fogalmaznak, akik megszólítják őket vagy feladatokat adnak nekik. Büki Péter, a gyöngyösi Autista Segítő Központ igazgatója szerint szükség volna további földekre, hogy önfenntartó lehessen nonprofit vállalkozásuk. Viszont a ferences rend a jelenlegi törvények értelmében csak adományozás útján juthatna újabb területekhez. A gazdasági vezető, Scitovszkyné Tóth Júlia a fejlesztéseket mutatja, s elmondja, nem kevés fejtörést okoz, hogyan biztosítsák mindehhez újra és újra az anyagi hátteret. Jelenleg hűtőház, modern szennyvíztároló és az eddigieknél jelentősen nagyobb melegház épül. A megtermelt élelmiszer értékesítése sem egyszerű feladat: forgalmuk jelenleg elsősorban a környéket érinti. Ugyanakkor jó hír, hogy hamarosan kis üzlet nyílik Budapesten, a Ferenciek terén, ahol a Borókamajorságban előállított termékek, illetve az autista gyermekek és fiatalok által készített egyszerű ajándéktárgyak is kaphatók lesznek.

A karácsondi látogatás után visszatérünk Gyöngyösre, a ferences rendház nagyobbik részében kialakított segítőközpontba. Az összetettségével Magyarországon egyedülálló intézmény általános iskolát, kiskorúak részére létesített szociális otthont, valamint felnőtt átmeneti otthont foglal magában. Mire megérkezünk, a gyerekek az udvaron töltött délelőtt után már meg is ebédeltek, s a közösségi helyiségekben játszanak. Különös érzés a forróságból a történelmi falak hűvösébe húzódni. De nem csak ilyen értelemben más világ ez, mint a kinti. Jelenleg ugyan csak három ferences lakik itt, de a segítőközpont is a rendalapító szellemiségét folytatja és váltja valóra: az Isten ajándékozta valamennyi élet tevékeny tiszteletét, a kicsinyekhez, elesettekhez hajló szeretetet. A hajdani szerzetesi cellák most a gyerekek foglalkoztató és lakószobái. Büki Péter körbevezet a házban: a külső szemlélő számára megfejthetetlen személyes világába zárult vagy épp a számítógéppel bravúrosan bánó tizenéveseket látunk. Többnyire fiúkat, mert a lányok körében elenyésző az autizmus. A zegzugos épületben a gyerekek sajátos testi-lelki-szellemi igényeinek megfelelő terápiás helyiségek most üresek, jóllehet a központ nyáron sem zár be. A bejáró gyerekek szülei számára ilyenkor is elkél a segítség, hogy tudjanak munkát vállalni. Bentlakóvá rendszerint akkor válnak a fiatalok, amikor például már nem tudják ellátni őket a szüleik, mert idősek lettek. A gyöngyösi és karácsondi intézményt szakmai körökben egyaránt elismerően említik, olykor irigylik is. A nehézségek persze csak belülről láthatók. Természetesen itt is szükség volna az anyagi források bővítésére, olyan átalakításokra, fejlesztésekre, amelyek biztosítják a mind szakszerűbb munka végzését. A hivatali útvesztők is sok keserűséget szereznek az intézmény vezetőinek. A helyzetet az sem enyhíti, hogy az autizmus viszonylag új, csak néhány évtizede felismert területe a gyógypedagógiának. Emiatt sem könnyű ezzel a rendellenességgel élő felnőtteket foglalkoztatni, hiszen gyermekkorukban róluk még más diagnózist állapítottak meg, „hivatalosan” nem tekintik őket autistáknak. Gyöngyöst magunk mögött hagyva is foglalkoztat a kérdés: mennyi idő és hol bujkáló akarat kell ahhoz, hogy igencsak szükséges láncszemek hiánya ne nehezítse például e rendkívüli hajlékok életét? Aztán az is eszembe jut: az emberi közösségek meglévő láncszemeire kell csak különösen figyelnünk, mert ott érhető tetten és tanulható meg az éltető szeretet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..