Könnyíteni a terheken…

Kilenc sorstársával él az idén tízéves gyöngyösi Autista Segítő Központ részeként működő, tavaly létesült Boróka-majorság lakóotthonában, a várostól tíz kilométerre fekvő Karácsondon. Itt ki-ki úgy kommunikál, ahogy tud: van, aki a tér és az idő beosztását megkönnyítő rajzos segédeszközöket használja „kapaszkodóként”, mások névre szóló füzetbe jegyzik a napirendjüket: ezekből kiderül, mit sikerült elvégezni, és mi áll még előttük. Csökkent mértékű társadalmi kapcsolatokról, a normálistól eltérő viselkedésről és érdeklődésről ír még a szakirodalom az autizmusként ismert idegi rendellenesség kapcsán. De e fogalmak csak általános tulajdonságokat rögzítenek, az itt élők egyediségét, történetét is eltakarják. A karácsondi otthonban viszont családias légkör érződik: itt mindenkit elfogadnak, valamennyi bentlakó csakugyan önmaga lehet – és önmagát is adja. Keresetlenül, őszintén.
Az egyik fiatal nő hosszan és komolyan mesél arról, mivel foglalkozik egész nap, a ház körüli teendőkről, szabadidejéről, megmutatja gyöngyfűzését, rajzait és az összegyűjtött fotókat a számára kedves terepjárókról. Szobatársa ritkásan szólal meg, és akkor is csak röviden válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Arrébb egy fiatal férfi méla csendben ül, s mereven, fürkészően figyel, egy másik mindegyre kényszeres mozdulatokkal nyugtatja magát, gyakran elsiet a látogatók mellett, de tekintete elsiklik felettük. Szintén nem beszél az a nyurga legény sem, aki viszont bámulatos gyorsasággal tudja kirakni az ötszáz darabos puzzle-t – amelyen nincs kép… Az itt élők valamennyien a képességeikhez mért feladatokat kapnak, aki tud, részt vesz a háztartási vagy a kerti munkákban is. Most ugyan senki sem siet: a rekkenő hőségben csak rövid ideig dolgoznak, aztán igyekeznek az árnyékban pihenni.

A segítők nem sajnálják a rájuk bízottakat: szeretik és támogatják őket, sajátos igényeiknek megfelelően. Nagyon jól tudják: szánakozásra az autistáknak sincs szükségük. És nem dolgozni járnak ide: ezt is az intézményt vezető Kakuk-Hegyi Barbara mondja. Számára a rászorulók segítése nem munka, hanem életforma, amelyet mindig is keresett. Szeretetteli pillantása, természetes jelenléte és beszéde egyaránt azt sugallja: igazat mond.

A Boróka-majorság hathektárnyi földjén, a szabad ég alatt és fóliasátrakban sokféle zöldség és gyümölcs terem. Egy részét a lakóház melletti kis üzemben dolgozzák fel: konyhakészre vagy savanyúságnak. Ebben a munkában az autista fiatalok közül négyen vesznek részt, két felnőtt társuk Karácsondon lakik, onnan jár be; ezenkívül megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztatnak, a betakarításkor pedig alkalmi munkásokat is felfogadnak a faluból. Most épp belga cserkészek érkezését várják a majorságban: egy hétig ők is serénykednek a veteményesben. Mindezek jó alkalmak a különböző életsorsú emberek találkozására, amelyek azonban különös körültekintést igényelnek. Például azért, mert az autisták szó szerint értik a nekik szánt közléseket, így korántsem mindegy, hogyan fogalmaznak, akik megszólítják őket vagy feladatokat adnak nekik. Büki Péter, a gyöngyösi Autista Segítő Központ igazgatója szerint szükség volna további földekre, hogy önfenntartó lehessen nonprofit vállalkozásuk. Viszont a ferences rend a jelenlegi törvények értelmében csak adományozás útján juthatna újabb területekhez. A gazdasági vezető, Scitovszkyné Tóth Júlia a fejlesztéseket mutatja, s elmondja, nem kevés fejtörést okoz, hogyan biztosítsák mindehhez újra és újra az anyagi hátteret. Jelenleg hűtőház, modern szennyvíztároló és az eddigieknél jelentősen nagyobb melegház épül. A megtermelt élelmiszer értékesítése sem egyszerű feladat: forgalmuk jelenleg elsősorban a környéket érinti. Ugyanakkor jó hír, hogy hamarosan kis üzlet nyílik Budapesten, a Ferenciek terén, ahol a Borókamajorságban előállított termékek, illetve az autista gyermekek és fiatalok által készített egyszerű ajándéktárgyak is kaphatók lesznek.

A karácsondi látogatás után visszatérünk Gyöngyösre, a ferences rendház nagyobbik részében kialakított segítőközpontba. Az összetettségével Magyarországon egyedülálló intézmény általános iskolát, kiskorúak részére létesített szociális otthont, valamint felnőtt átmeneti otthont foglal magában. Mire megérkezünk, a gyerekek az udvaron töltött délelőtt után már meg is ebédeltek, s a közösségi helyiségekben játszanak. Különös érzés a forróságból a történelmi falak hűvösébe húzódni. De nem csak ilyen értelemben más világ ez, mint a kinti. Jelenleg ugyan csak három ferences lakik itt, de a segítőközpont is a rendalapító szellemiségét folytatja és váltja valóra: az Isten ajándékozta valamennyi élet tevékeny tiszteletét, a kicsinyekhez, elesettekhez hajló szeretetet. A hajdani szerzetesi cellák most a gyerekek foglalkoztató és lakószobái. Büki Péter körbevezet a házban: a külső szemlélő számára megfejthetetlen személyes világába zárult vagy épp a számítógéppel bravúrosan bánó tizenéveseket látunk. Többnyire fiúkat, mert a lányok körében elenyésző az autizmus. A zegzugos épületben a gyerekek sajátos testi-lelki-szellemi igényeinek megfelelő terápiás helyiségek most üresek, jóllehet a központ nyáron sem zár be. A bejáró gyerekek szülei számára ilyenkor is elkél a segítség, hogy tudjanak munkát vállalni. Bentlakóvá rendszerint akkor válnak a fiatalok, amikor például már nem tudják ellátni őket a szüleik, mert idősek lettek. A gyöngyösi és karácsondi intézményt szakmai körökben egyaránt elismerően említik, olykor irigylik is. A nehézségek persze csak belülről láthatók. Természetesen itt is szükség volna az anyagi források bővítésére, olyan átalakításokra, fejlesztésekre, amelyek biztosítják a mind szakszerűbb munka végzését. A hivatali útvesztők is sok keserűséget szereznek az intézmény vezetőinek. A helyzetet az sem enyhíti, hogy az autizmus viszonylag új, csak néhány évtizede felismert területe a gyógypedagógiának. Emiatt sem könnyű ezzel a rendellenességgel élő felnőtteket foglalkoztatni, hiszen gyermekkorukban róluk még más diagnózist állapítottak meg, „hivatalosan” nem tekintik őket autistáknak. Gyöngyöst magunk mögött hagyva is foglalkoztat a kérdés: mennyi idő és hol bujkáló akarat kell ahhoz, hogy igencsak szükséges láncszemek hiánya ne nehezítse például e rendkívüli hajlékok életét? Aztán az is eszembe jut: az emberi közösségek meglévő láncszemeire kell csak különösen figyelnünk, mert ott érhető tetten és tanulható meg az éltető szeretet.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.