Étel, ital, otthon, szabad gondolat, szó és cselekvés: megannyi természetesnek tekintett adottság a nyugati ember számára. A világ azonban fordul, s úgy tűnik, nem a mi javunkra: Wes Anderson korábbi témáit részben hátrahagyva erről is mesél legújabb filmjében, a május elejétől itthon is vetített Kutyák szigetében.
A kultikus indie-filmesként indult, ma már széles megbecsültségnek örvendő (s megannyi epigont vonzó) rendező könnyen felismerhető egyéni vizuális stílusáról és különc hőseinek sarkos ábrázolásáról. Csaknem teljes szimmetriába állított képei, diorámaszerű beállításai, karaktereinek érzelemszegény gesztusai mind-mind egy sérült apa-fiú kapcsolatról és a felnőtté válás kínjairól árulkodtak különböző fénytörésben. A négy évvel ezelőtt elkészült Grand Budapest Hotel azonban már jelezte az irányváltást: noha itt is hangsúlyos szerepet kap egy mentor-tinédzser kapcsolat, Anderson röviden utal Közép-Európa viharos XX. századi történelmének dilemmáira is. A Kutyák szigete minden eddigi mozijánál politikusabb, s allegória jellegét erősíti, hogy – csakúgy, mint a 2009-es Fantasztikus Róka úr – hagyományos bábtechnikával készült.
A helyszín Japán, az időpont a meghatározhatatlan közeljövő: Megaszaki polgármestere, Kobayashi úr (Kunichi Nomura) megrögzött macskakedvelőként nem rajong túlzottan a kutyákért. Ez még nem is volna baj, ám elterjeszti a rémhírt, hogy az ebek rettentő veszélyes kórokozókat hordoznak, s a népesség növekedése, valamint környezetvédelmi szempontok miatt ki kell őket telepíteni egy lakatlan szigetre. A közvélemény megdolgozásán egész propagandagépezet dolgozik, s mire az egyszerű honpolgár felocsúdna, házi kedvencét már be is gyűjtötte az illetékes sintérszerv. Így jár az újraválasztásáért küzdő elöljáró neveltje, Atari (Koyu Rankin) is, aki hűséges őrzőjét, Főnököt (Bryan Cranston) veszíti el. A fiú nem nyugszik bele a dologba, s nekivág a lepusztult szemétszigetnek, hogy felkutassa elrabolt kutyáját. Anderson jóvoltából figyelmünk eleinte nem is az övé, hanem a szigetre száműzött sajátos kutyatársadalomé, ahol (nevesebbnél nevesebb színészek szinkronhangjaival) apró, olykor meseszerű, máskor fájdalmasan valós motívumok segítenek bennünket, hogy megismerjük, milyen az élet egy elhagyatott, rothadó vidéken.
Az újkori japán történelem kollektív traumáit egybesűrítve őrző, lepusztult ipari táj nemcsak háttérkulissza, de intő jel: idáig juthat a modern ember, ha nem tiszteli önnön határait. S hiába a mindent egybemosó multikulti divat, az idegen bizony elsőre félelmetes: a fiú különös földönkívüliként pottyan a kutyák közé, nem beszélik egymás nyelvét (a rendező zseniális ötlete, hogy a négylábúakat angolul, az embereket japánul beszélteti, az utóbbiakat szinkrontolmácsolással vagy feliratozással), a félreértés tehát elkerülhetetlen. A közös sors idővel kölcsönös tiszteletet és alkalmazkodást érlel: Atari megbarátkozik a kutyacsapattal, s végül együtt indulnak harcba a korrupt, hazug polgármester ellen. Anderson pedig nem kertel: kemény ítéletet mond az álhírgyártó média, a gyűlöletkeltő véleményvezérek, a szekértábor-logika és mindenféle kollektív megkülönböztetés felett. Szó sincs a rendező korábbi filmjeit átható finom mélabúról: a Kutyák szigete karcos hangot üt meg és bátran foglal állást, miközben négylábú hősei mellett ember szereplőit is megértéssel ábrázolja. Ők pedig jórészt tipikus japán figurák: érzelmeiket mélyen precizitásuk és engedelmességük mögé rejtik, s még ma is ellentmondásos viszonyban vannak önnön múltjukkal és a csodált-rettegett Nyugattal.
A világ fordul, s nem a mi javunkra: új nagyhatalmak emelkednek, melyek árnyékában az európai kultúra szelíd vívmányai újra törékenynek tűnnek. A Kutyák szigete kissé didaktikus, ám fontos történet arról, hogy bármilyen zivataros is a történelem, minden körülmények között meg kell őriznünk emberségünket.
