A gyászoló asszony sűrűn gépelt oldalakat adott át, hogy ismerjem meg az édesanyját. Olvashattam, hogy társaságkedvelő volt, jó humorú, kiváló munkatárs, de azt is, hogy férjével együtt – akitől később viharos körülmények között elvált – messzire elkerülte a templomot. A Jóisten, a szentek csak mint gúny tárgyai kerültek elő a családi beszélgetésekben. Amikor a lánya templomba kezdett járni, gúnyolta, bántotta, sőt volt, hogy el is verte. Ivásnak adta a fejét, és már csak a dohányfüst tartotta benne a lelket. Teste-lelke összetört, gyakran depresszióba zuhant, nehéz kőként nyomasztotta életének kilátástalansága. Az Isten teremtette ember évei előrehaladtával egyre nehezebben viseli az ő hiányát. Míg az, aki befogadja őt a szívébe, megtapasztalja szeretetének föl-fölfénylő, felizzó, felemelő, súlytalanul súlyos valóságát, addig az, aki kirekeszti a szívéből, végül megtapasztalja hiányának sötét, hideg, deprimáló, agyonsújtó, kőkemény valóságát. A félredobott, szívből kivetett „szegletkő” „szétzúz” és „széjjelmorzsol” (Mt 21,44).
Amikor végére értem ennek a szomorú olvasmánynak, és elkezdtem imádkozni az édesanyáért, felnyílt a szemem. Tisztábban láttam. Tisztábban önmagamat. Óhatatlanul is a magam életével hasonlítottam össze az asszony életét. Menynyi köszönnivalóm van, és mennyi tartozásom! A Gazda hány és hány kiváló szolgát küldött (Mt 21,34–36) értem: édesanyámat, édesapámat, testvéreimet, ferences testvéreket, szentek csapatát. Szívesen sorolnám, de az újság csak tizenhat oldalas. S aztán saját Fiát küldte. Megadta a hit kegyelmét, a keresztségben a legnagyobb méltóságra emelt, Fiában fiává, „szeretett szőlőskertjévé” fogadott (Iz 5,1–4), templomává (1Kor 3,16–17) tett. Megbecsültem-e ezt a pazarul özönlő szeretetet? Mulasztásaim, hálátlanságaim, vétkeim felsorolásával oldalakat tudnék teleírni.
Bűneimmel – a bűn természetéből fakadóan – figyelmen kívül hagyom, életemből így vagy úgy kivetem a Gazda „szeretett Fiát” (Mk 12,5). Jelenléte zavaró számomra, mert tetteimnek én akarok az egyetlen mércéje lenni. Ezzel azok csapatához verődöm, akik az első bűntől az idők végezetéig azon mesterkednek, hogy Istent holttá nyilvánítsák, megöljék, kiöljék az emberi szívekből, ahogy XVI. Benedek pápa írja A názáreti Jézus című könyvében: „Ha Istent holttá nyilvánítjuk, úgy mi magunk vagyunk az isten… Most végre azt tehetjük, ami nekünk tetszik… nincs fölöttünk mérce, önmagunk mércéi vagyunk. A »szőlő« a miénk! Hogy így mi történik az emberekkel és a világgal, azt kezdjük már látni…”
Ha ennek a példabeszédnek csak emberi szereplői lennének, és emberi szerzője, akkor úgy fejeződne be, mint egy Shakespeare-tragédia, mindenkinek meg kellene halnia: meggyilkolva a küldött szolgák, a próféták, a Gazda Fia, s halálos bűneikbe belepusztulnak a szőlőművesek is. Nincs kegyelem.
De hála Istennek, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16), hogy szenvedő szereplője legyen ennek a drámának. Ő „szenvedő szolgaként” mindannyiunk nevében az Úrhoz kiált. Könyörög a kitaszítókért, átélve istentelen kitaszítottságukat, Istentől elhagyottságukat (Zsolt 22,2; Mt 27,46), de átélve a kitaszítottak, a kirekesztettek nyomorát, értük is. Mindannyiunkért lett bocsánatkéréssé. Erre a szeretetre mi más lehet a Gazda, az Atya válasza, mint hogy „a kő, amelyet az építők elvetettek, az lett a szegletnek a feje. Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben” (Zsolt 118, 22,23; Mt 21,42). És mindaz, aki a Fiú nevében kiált az Atyához, meghallgatásra talál. Van kegyelem. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete” (Zsolt 118, 1,29).
