Fotó: Merényi Zita
Az Unitas tanúságtétel. Láthatóvá teszi, hogy az Egyház természetéhez, életéhez, küldetéséhez hozzátartozik a teljes önátadásra szólító hivatás. 1990 óta minden év januárjában találkoznak a magyarországi szemináriumok és szerzetesközösségek növendékei. Olyan fiatal férfiak és nők, akik szeretettel, szolgálattal az Atyának szentelik magukat.
Ezúttal a domonkos nővérek szervezték az eseményt. Ajándékkal készültek: Basile Cole OP és Paul Conner OP Teljes kereszténység. A megszentelt élet teológiája című könyvével és egy Unitas feliratú pöttyös bögrével várták a vendégeket a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Gazdag programot állítottak össze; a főelőadás központi témáját – az imaélet és az apostoli szolgálat – fakultációk és kerekasztal-beszélgetések egészítették ki.
Kakucs Petra domonkos nővér előadásában a pap és a szerzetes alapfeladatának megfogalmazására törekedett, s eközben számos meghatározó dilemmára mutatott rá: Egybeolvad vagy elkülönül egymástól az imaélet és az apostoli szolgálat? Mennyire fontos az ima során megélt érzelmi telítettség? Jól imádkozom-e? Mi jelenthet kapaszkodót a pap és a szerzetes számára szolgálatában? Milyen tévutakra viheti az embert a rossz hozzáállás?
A zarándoklét analógiája segítette témájának kibontásában: „Amikor első utamra indultam, a Kőszegről Mariazellbe tartó zarándoklatra, sok kérdésem volt, ám úgy éreztem, a szervezőktől kapott válaszok nem kielégítőek számomra.” Csak az utat végigjárva értette meg igazán, amit már induláskor tudni szeretett volna. Petra nővér arra biztatott, törekedjünk arra, hogy az adott pillanatot mindig a kezdet és a végcél távlatában lássuk. Választásainkban ne befolyásoljon bennünket, hogy valami könnyű-e vagy nehéz, mert olyan útra vagyunk meghíva, amely során – a Rómaiaknak írt levél megfogalmazása szerint – arra kell törekednünk, ami helyes, ami tökéletes, ami Isten előtt kedves. „Keressük ezt kitartással, örömmel és szeretettel!” – buzdította a szemináriumok és szerzetesközösségek növendékeit Kakucs Petra.
Előadásában hangsúlyozta, az imaélet tudatos kialakítása elengedhetetlen. A tevékenységet mindig az imából kell indítani, és úgy végezni, hogy közben is „folyamatosan oda-odakacsintunk az Úrra”. Mindennapjainkat így Krisztus jelenlétében élhetjük.
Az előadás után, a növendékekkel beszélgetve azt tapasztaltam, célba talált az üzenete. Az első fogadalmas bencés Fülöp, az esztergomi másodéves Domonkos és az elsőéves András, illetve az örökfogadalom előtt álló Krisztina és a második fogadalmas Mária Kinga nővér is arról beszéltek, hogy a képzés alatt mindennapos tapasztalattá kell tenniük az imaéletet, ezzel teremtve állandóságot az életükben. Mindannyian hangsúlyozták, mennyi segítséget kapnak e téren. Kinga nővér úgy fogalmazott, képzésük alapja az imaélet kialakítása. „Ebből táplálkozunk, ebből nyerjük az erőt a mindennapi élethez.” Andris úgy véli, a szeminárium rendje, az ott megismert időbeosztás jó alapot jelenthet a későbbi életrend kialakításához is. Domonkos az imaélet fontosságát hangsúlyozta: „Az ima ébren tartja az Isten iránti vágyat. Enélkül már nem tudom elképzelni az életemet.” Krisztina nővér, aki hetedik éve él a domonkosok között, a következőket mondta: „Amikor beléptem a közösségbe, csak arra tudtam figyelni, hogy ebben a szoros időrendben egyáltalán odaérjek az imákra. Aztán a gyakorlat lassan kezdett bensővé válni. Egyre mélyülő, mind tágabb perspektívát adó, személyes Isten-kapcsolathoz segített hozzá.”
Mindannyian szót ejtettek arról is, hogy természetesen nehézségekkel is küzdenek a hétköznapokban, de ezeket inkább feladatként élik meg. Domonkos az összeszedettség terén szeretne fejlődni, Fülöp az egyéni ima kialakítására törekszik. „Nagyon vigasztaló számomra, hogy az én ingadozó hűségemmel szemben ott a biztos pont, a mindig hűséges Isten. Ebbe a bizonyosságba ágyazódik bele az életem” – mondta. Kinga, aki ferences szegénygondozó nővér, naponta szembesül a szolgálat és az ima összeegyeztetésének kihívásaival. „Állandó küzdelmet jelent számomra, hogy az életemben a feladataim ne váljanak külön az imától. Arra kell törekednem, hogy az ima áthassa a szolgálatomat, s így mindig megtaláljam Istent az adott feladatban. A betegágynál, a gyerekek mellett, ott, ahol éppen vagyok.”
Krisztina, Kinga, András, Domonkos és Fülöp, ahogy a többi, közel kétszáz résztvevő is, megerősítő útravalót kapott a napot záró szentmisében. Várszegi Asztrik szentbeszédében hangsúlyozta: a szerzetes identitását az határozza meg, hogy ő az az ember, aki fenntartás nélkül, maradéktalanul átadta magát Krisztus szeretetének. „Mindannyian meghallottuk Isten hívását. Egyre jobban belenövünk ebbe a bennünket átalakító valóságba, és vállaljuk, hogy a benne megismert szeretetet közvetítjük a világ felé” – mondta a főapát. Egyszerű a feladat: szeretettel kell a másikra tekinteni. A hétköznapokban megannyi lehetőség adódik arra, hogy közvetítsük ezt a szeretetet mások felé – mutatott rá a főapát, hangsúlyozva, mennyire fontos az értékvesztett szavak világában a szeretettel teli hitelesség. „Elfogadni, befogadni, átalakulni a szeretetben. Ez az az út, amelyen haladnunk kell, csak így tudunk másokat is meghívni erre az útra.”
