Szabó Károly, a vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör elnöke mondja: „Mint minden civilszervezet, mi is azért jöttünk létre, hogy abban segédkezzünk, amit mások nem vállalnak, vagy nehezen tudnak elvégezni. A bánsági püspökségben (Nagybecskerek) kevés pap működik, hatalmas a terület, szórványban élnek a magyarok, rossz az úthálózat – mindössze huszonkét lelkipásztor látja el a szolgálatot. Úgy éreztük, segítenünk kell a papságnak az evangelizációban, az igehirdetésben. Azokat az értelmiségieket, akiket a kommunizmus eltiltott az egyháztól, vissza szerettük volna vezetni az egyházba: tanárokat, orvosokat, ügyvédeket.
Nem állítom, hogy maradéktalanul sikerült ez. Mindenesetre, ha kis lépésekben is, de tettünk valamit. Fordulópontot jelentett számunkra, amikor aláírtuk az együttműködési megállapodást a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetségével. Segítségükkel számos olyan programot valósítottunk meg, amelyekkel szélesebb rétegeket sikerült megszólítanunk.”
Társadalmi-politikai téren sajnos nincs lehetőségük, hogy hatással legyenek az élet alakulására – magyarázza Szabó Károly. – „A politika nem fogékony a munkánkra. Ahol csak lehet, fékeznek bennünket. Ennek bizonyítéka talán éppen a tavalyi év, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségével több programot rendeztünk a Vajdaságban, elsősorban a hetven évvel ezelőtti magyarellenes atrocitásokra emlékezve, többek között Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke is ellátogatott Szabadkára – a szerb politika nemcsak közömbös maradt ez iránt, hanem igen rossz szemmel nézte.” Ennek másik összetevője, hogy a pályázati pénzekről, akkor is, ha magyar alapoknál pályáznak, végül is a helyi, vajdasági politika dönti el, ki kaphat támogatást. Az említett programokra sajnos egyetlen fillért sem kaptak. A politika ellenlábasának, vagy legalábbis konkurenciájának tekinti őket.
„Ezért elsősorban egyházi téren működünk, előadásokat szervezünk, bibliai levelező iskolát vezetünk. Idén ötven éve van annak, hogy véget ért a II. vatikáni zsinat. Szeretnénk feldolgozni a zsinati dokumentumokat a helyi csoportokban. Ötven év távlatából vajon mennyire valósultak meg a dokumentumokban foglaltak?”
A délvidéki magyar értelmiséget a kör működésének első éveiben nehezen lehetett mozgósítani. Kezdetben rendszeresen szerepeltek a médiában, „egyre többen érdeklődnek irántunk, de sajnos nem az aktív életszakaszban lévők, hanem elsősorban a nyugdíjasok csatlakoznak hozzánk. Mi egyelőre ezzel is meg vagyunk elégedve.”
*
Rozenfeld Gyula, a kassai Keresztény Értelmiségi Szövetség és Családközösség elnöke, a kassai Šafárik-egyetem anglisztika–amerikanisztika tanszékének egyetemi tanára. „Örülnénk, ha a nyugat-szlovákiai, a csallóközi és a közép-szlovákiai magyarsággal fel tudnánk venni a kapcsolatot. A Keresztény Értelmiségi Szövetség, bár több évtizedes múltra tekint vissza, még mindig csak gyermekkorát éli Kassán és a Felvidéken.”
A korszellemet meghatározó ideológiai áramlatok kerülnek szóba. „A keresztény hagyományrendszer, a keresztény életstílus ma nem divatos Európában, s ez alól Szlovákia sem kivétel. Jól tükrözi ezt a néhány héttel ezelőtti országos referendum. Szlovákia püspöki kara élére állt annak az akciónak, amely azt kívánja elérni, hogy jogi döntés szülessen a család védelméről. Tisztázódjék a család fogalma: egy férfi és egy nő kapcsolata a keresztény elvek szerint, s ez kerüljön be az alkotmányba. Ennek érdekében népszavazást írtak ki, amely megbukott, ugyanis ötven százaléknál alacsonyabb volt a részvételi arány. A magyar közösség körében még ennél is alacsonyabb.
Az értelmiségitől azt várná el az ember, hogy a maga intellektuális felkészültségével mások előtt járjon – vetem közbe. „A közömbös magatartás fejezi ki leginkább a jelenlegi helyzetet. A mindennapi élet súlya, azok a problémák, amelyek nyomasztják a családokat, mintha nem hagynának időt arra, hogy foglalkozzanak a lelki élettel.”
Szerencsére azért nem ennyire elkeserítő a helyzet, derült ki Rozenfeld Gyula további szavaiból. „Vannak rendszeresen templomba járó fiatal családok, amelyek aktívan részt vesznek a közösség életében, de ők még a kisebbséghez tartoznak.”
További témaként a másként gondolkodókhoz fűződő viszony kerül szóba. „Ha eljutnánk oda, hogy a nem vallásos meggyőződésű közösségek képviselői nyíltan elmondják elképzeléseiket, s ki tudnánk cserélni egymással azokat a gondolatokat, amelyek talán termékenyítőleg hatnának rájuk és ránk is, közelebb kerülhetnénk egymáshoz. A jelenlegi helyzet sehová nem vezet.”
Nem függetleníthetik magukat az európai tendenciáktól. A nagyarányú elvándorlás még inkább erősödni fog a kelet-európai országokból.
„Ennek a régiónak is szembe kell néznie azzal, hogy kulturális vákuumba kerül. Az identitáskeresés számos fájdalmas fokozatán kell átmenniük az itteni országoknak, hogy megtalálják végre önmagunkat, s le tudjuk írni egy mondatban: mi az, hogy európai.” Ennek egyik fontos eleme lenne, folytatja Rozenfeld Gyula, hogy Európa ne utasítsa el a keresztény hagyományt, vagy legalább objektív vizsgálat tárgyává tegyék, milyen értékeket teremtett a keresztény hagyomány Európa történetében. Kialakítható-e olyan konszenzus, amelyben a kereszténységnek fontos szerep jut? Az európaiságot ma az Európai Unió artikulálja, „csakhogy ez politikai szövetség. S a politikai szövetségek jönnek-mennek, az emberek pedig maradnak”.
*
Bárdos István fizikatanár kollégájával, Kurmay Sándorral a kárpátaljai Beregszászból érkezett: „Az értelmiséget, főleg a keresztény értelmiséget keresni kell Kárpátalján, s ha megtaláltuk, elsődleges feladatunk ennek összetartása lenne. Életünkre azonban rányomja bélyegét a mindennapi megélhetés gondja.”
A keresztény értelmiségi réteg erőteljesen fogyatkozik Kárpátalján. „Néhány kilométerre nyugatra, Magyarországon hozzánk viszonyítva rózsás a helyzet. Ha kifizetjük a rezsiköltséget és étkezünk, azért fohászkodunk, ne szakadjon el a gyerek cipője, ne nője ki, új ruha se kelljen, ne romoljon el a hűtőszekrény vagy a mosógép – ez katasztrófával érne fel.”
A kárpátaljai értelmiség ma leginkább a megmaradásért küzd. „Iskoláink még vannak, csak legyenek, akik oda járnak. Most, a háború idején és régebben, a határnyitáskor, 1986-tól kezdve, bizony nagyon sokan eltávoztak. Menni vagy maradni? Nemzedékek őrlődtek ezen. Ma már nem ítélek el senkit, aki egyik vagy másik mellett dönt. Magamnak azt mondom: ki kell bírni, most különösen, hogy dúl a háború. Egyre inkább élet-halál kérdése ez. Ha valaki élve visszatér a frontról, bizony mentálisan nagyon sérült lehet, s nem érti, miért folyik a harc.”
Két nagyhatalom ütközőzónájává vált Ukrajna. „Mi csak elszenvedjük ezt.” A jelenlegi katonai-politikai viszonyok elemzése messzire vezetne. S annyi híresztelés kap lábra. „Senkinek nem jó ez a helyzet. Nem tudjuk, mit akarnak a nagyhatalmak, milyen egyezségre jutnak egymással az oroszok és az amerikaiak.”
Azok az ukránok, akik Majdan-pártiak voltak, látják, nem lett jobb az életük, a háború számos halálos áldozatot követelt eddig is, egyre nehezebb a megélhetés. „Mindent átjár a korrupció, termelés alig van. A tejfölt például Kijevből hozzák, miközben ott vannak nálunk a hatalmas legelők, a tehénállomány. Nem mintha helyben nem tudnák előállítani, csakhogy ellehetetlenítik a helyi gazdaságokat, hogy azok, akik pozícióban vannak, lefedjék az egész országot. A fizetések elértéktelenednek, másfél százalékos hadiadót vezettek be. Abban bízom, nem lőszert vásárolnak belőle, hogy még több ember haljon meg, hanem az elhunytak családjait segítik.”
Bárdos István érthetetlennek tartja, hogy miközben a római katolikus és a református püspök békére szólít fel, az ukrajnai és a moszkvai ortodox egyház nem hívja fel híveit a megbékülésre. Hiszen az ő híveik is pusztulnak a háborúban, értelmetlenül. Nagy szükség lenne arra, hogy az ortodox egyház a maga tekintélyével a béke oldalára álljon.
„Az emberek szeretnének olyanokat látni, akikben még bízhatnak. Az értelmiségi, aki nem hagyja magát a média által befolyásolni, forduljon az emberek felé, s próbáljon meg reményt adni. Világítson a kárpátaljai értelmiségi, legyen gyertya, amelyet nem fúj el a szél.”
*
Gábor Csilla szociális testvér, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének professzora. Pályakezdő korában két évig Budapesten élt. Itt végezte a teológiát, majd hazatért tanítani. „Megtaláltam a helyemet Kolozsvárott, soha nem jutott eszembe, hogy máshová kellene mennem.” A szociális testvérek közösségét megismerve „talált haza”, ahol munkájában és választott témáiban is megjelenhet az értelmiségi és katolikus keresztényi identitás.
„A keresztény értelmiség feltámadt tetszhalálából Kolozsvárott, de korántsem jelenik meg közösségként. Nem csak a humán tudományok területén kutatások folynak a keresztény múlt, a keresztény kultúra feltárására, s ehhez keresztény elkötelezettségű szakemberekre van szükség. A fizika szakon például tudok olyan választható tantárgyról, mely ezt a címet viseli: hit és fizika. S aki ezt előadja, éppen olyan elismert egyetemi oktató, mint a másik, aki éppenséggel agnosztikus, vagy nem vállalja fel nyíltan keresztény elkötelezettségét.”
A keresztény értelmiség jelentős fóruma a katolikus akadémia, amelyet a római katolikus teológiai kar szervez immár több éve. A meghívott előadók között fizikus, vegyész, zenetanár, irodalmár egyaránt megtalálható. S nagy az érdeklődés az értelmiségiek és a diákság körében. „Jelentkeznek persze ellenhangok is. Időnként – többnyire kimondatlanul – nekünk szegezik: tudományos szempontból elég komoly-e az, amivel foglalkozunk, keresztényként?”
A diktatúrában egyszerű volt a szembenállás. Az elmúlt húsz év ideológiai változásai hogyan hatottak? A szekularizáció mennyire érintette a kolozsvári értelmiséget?
„Vannak értékek, amelyek sajnos elpusztultak, másoknak éppen a rendszerváltás adott életlehetőséget. Akik addig a jó oldalon álltak, megengedhették maguknak, hogy a köztük levő nézetbeli, értékrendbeli különbségekről is vitatkozzanak. Nem mondom, hogy örvendetes ez, de nem is olyan nagy tragédia.”
Arra a kérdésre, a keresztény értelmiség irányjelző, normaadó szerepet tölt-e be Kolozsvárott, Gábor Csilla így válaszol: „Hiányérzetet okoz, s emiatt lelkesültem fel a gondolaton, hogy nálunk is létrejöjjön a KÉSZ, hogy egyenként vívjuk harcainkat, egyenként végezzük szolgálatainkat. Szükséges olyan háttér, amely kissé összefúj bennünket, s közösségként is megmutatkozhatunk.”
S hogy helyben marad-e napjaink mindenféle népvándorlása közepette a keresztény értelmiség, arra a kérdésre a professzor asszony a következőket mondja: „Tanítványaim életpályáját figyelemmel kísérve azt tapasztalom, azok mennek el, akik nem találnak maguknak értelmes életlehetőséget szülőföldjükön. Ugyanakkor az értelmiség felelőssége, hogy helyben maradjon, egy ma induló értelmiségi azonban nem olyan patetikus, mint volt akár húsz évvel ezelőtt is. Nem hangoztatják a szülőföldhöz való hűség nagy igazságait. Ma már jó egyetemistának lenni a kolozsvári egyetem magyar tagozatán, színvonalas előadásokat hallgathatnak a diákok, s elégtétel számunkra, hogy az anyaországból is érkeznek hozzánk diákok. Már nem keríti hatalmába az erdélyi fiatalt az érzés, hogy mindenképpen el kell menni innen. S ehhez kapcsolódik: létjogosultsága mindenképpen van, remélem, jövője is lesz a keresztény értelmiségnek Erdélyben.
Fotó: Cser István
