1937-ben születtem a ma Szlovákiához tartozó mátyusföldi, Galánta környéki Kismácsédon, ebben a hat-hétszáz lakosú paraszti falucskában. 1947-ben kitelepítettek minket Magyarországra. Akkor kerültem a Tolna megyei Kisdorogra. A csehszlovák – szlovák – kommunisták ráerőszakolták a magyarokra a népességcserét. A szlovákok élénk agitációt folytattak a magyarországi szlovákok körében: térjenek vissza, s megkapják a népességcsere miatt távozó gazdag magyar parasztok házait. Hetven-nyolcvanezer szlovák jelentkezett visszatelepülésre. Köztük sok fiatal házaspár, akik így gondolták megalapozni az életüket. Előre kinézték a házat, amely megtetszett nekik. A „népességcsere” pikantériáját az jelentette, hogy mi – felvidéki magyarok – nem költözhettünk az ő magyarországi házaikba, mert a család többi tagja ott maradt. Akinek ugyanis volt valamije, nem hagyta el lakását, földjét… Szlovákiába (hivatalosan Csehszlovákiába) inkább a nincstelen cselédek költöztek.
Hová menjenek a kitelepített magyarok? Az elűzött svábok helyére. Ez az intézkedés szörnyű volt a magyarországi német családnak, s ugyanolyan szörnyű volt nekünk is. Kilencévesen éltem meg ezt…
Mozdítható holminkat magunkkal vihettük ugyan, de útközben sok minden tönkrement. Előbb lovas vagy ökrös kocsival a vasútig szállítottuk, amit tudtunk, majd velünk együtt mindent vagonokba zsúfoltak. Hetekig szállítottak minket ide-oda – elképzelhető vagy inkább elképzelhetetlen körülmények között, mert a magyar hatóságok kezdetben nem tudták, hová telepítsenek le. Aztán következett a kirakodás, autókra, szekerekre dobálták csomagjainkat… a végére alig maradt valami épségben.
A svábok kényszerűségből mindent ott hagytak: csak egy batyut vihettek magukkal. Amikor megérkeztünk a kijelölt helyre, napokig kellett várnunk még, mire a svábok tulajdonát – az állatokat, bútorokat, szerszámokat – elárverezték. S ott voltak már a bukovinai székelyek is, ugyancsak letelepítésre várva.
Szüleim kezdetben azt gondolták, ideiglenesen helyeznek el minket, s majd hazatérhetünk otthonunkba. Előzőleg ugyanis a cseh részekről elűzött szudétanémetek helyére is szállítottak magyarokat, akik legföljebb negyvenkilós csomagot vihettek magukkal. De legtöbbjük nemsokára visszaszökött. Bizakodtunk, hogy előbb-utóbb mi is visszaszökhetünk szülőföldünkre…
Nyolcan voltunk testvérek. Képzeljük el: ott ültünk egy idegen asztalnál – nem jószántunkból! –, amikor belépett a sváb parasztember, s közölte velünk: a háznak ő a tulajdonosa. Milyen érzés lehetett szüleimnek? Az öreg svábot nem tudták kitelepíteni, mert elbújt, talán a szőlőben vagy az erdőben, s remélte, egyszer még visszaköltözhet a sajátjába.
Kismácsédon nem működött magyar tanító. Egy szlovák anyanyelvű tanító házaspárt helyeztek oda. A faluban senki nem beszélt szlovákul, így aztán hiába tanítottak minket szlovák nyelven, nem értettünk belőle semmit.
Tízéves koromban, Kisdorogon jártam első osztályba. Nyáron letettem a következő osztály vizsgáit, s szeptemberben már a harmadikba mehettem. Ilyen körülmények között nem tehettem szert elmélyült tudásra, ennek következtében majdnem analfabétaként kerültem a gimnáziumba.
Később egy másik házba helyeztek minket, annak a gazdáját már elszállították Németországba. A helyben maradt svábok kezdetben azt hitték, erőszakos „hódítóként” érkezünk, nem tudták, hogy minket is kényszerítettek. Velük ugyanaz történt, mint velünk, csak velük még kutyábbul bántak el.
A faluban székelyek, ugyancsak betelepített alföldiek, felvidékiek és a megmaradt svábok éltek. A nagypolitika az egyszerű embereket szembeállította egymással. Az első időkben a székelyek és a svábok csatáztak egymással: a kamaszok csoportosultak, verekedtek, kövekkel dobálták egymást, szidták a másikat. A felvidékiek nem avatkoztak bele, ők arra számítottak, rövidesen visszatérhetnek szülőföldjükre. A székelyek tudták, kénytelenek ott maradni – hová mehetnének? –, ezért keményen küzdöttek a létükért.
Édesanyám tizenhárom éves koromban meghalt. A bonyhádi gimnáziumban érettségire készültem, amikor elérkezett 1956 októbere. Elégettük az orosz tankönyvet, a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége – a szerk.) tagsági könyvet, a szovjet zászlót, s megpróbáltuk lerombolni a szovjet emlékművet. Gimnazista társaimmal nemzetőrök lettünk, fegyver volt a kezünkben… Menekülnöm kellett… nem beszéltem meg senkivel. Kollégiumban éltem Bonyhádon, anyám halála után nővéreim gondoskodtak rólam, de velük se közöltem.
Négyen jöttünk – azért fogalmazom így, mert ettől kezdve már osztrák életem szemszögéből tekintek az eseményekre. Hárman a mi osztályunkból, egyik társunk a szomszédos osztályból. Vonattal eljutottunk Bükig. Ott leszálltunk, mert a vasút veszélyes volt az ellenőrzések miatt. Gyalogosan értük el Gyalóka községet. Egy pajtában helyeztek el minket, más menekültekkel együtt, hogy majd az éjszaka folyamán valaki átvezeti a csoportot a határon.
A határon földön fekve vártuk a járőr érkezését. Az oroszok és a magyarok vegyesen járőröztek. Vezetőnk odament hozzájuk, nyilván ismerte már őket, majd egy idő után visszajött: közölte, az oroszok mennyi pénzt és hány karórát kérnek… Sikerült összeadnunk a kialkudott mennyiséget, a karórák is lekerültek a kézről. Ennek fejében a járőr átengedett minket.
Locsmándra jutottunk, a Felsőpulya melletti faluba, onnan a treuskircheni lágerbe kerültem. Írni vagy üzenni nem lehetett haza, de otthon nyilván már sejtették, mi lett velem.
A norvég vöröskereszt a magyar menekült diákok számára gimnáziumot nyitott a tiroli Wiesenhofban. A norvégok adták a pénzt, osztrákok vezették az intézményt, amelyben magyar tanárok magyar diákokat tanítottak. 1957 nyarán érettségiztem.
Szívem hazafelé húzott. Közben győzködtek minket, menjünk például Belgiumba bányásznak, milyen jó fizetést kapunk, de én inkább Grazba igyekeztem. Előbb egy útépítésnél dolgoztam, majd ősszel mi, érettségizett fiatalok Rockefeller-ösztöndíjat kaptunk. Eredetileg 1800 schilling volt, de a rengeteg magyar menekült miatt megfelezték az összeget. Ebből is meg tudtam élni, amikor beadtam jelentkezésemet a grazi egyetem testnevelés–földrajz szakára.
Egy szót sem beszéltem németül. De jó focista voltam, Grazban bekerültem egy csapatba, ott éreztem először, hogy az osztrákok befogadtak. Nappali tagozatra jártam, a fél ösztöndíj mellett dolgoztam, a foci révén mindig kaptam munkát az Elin nevezetű elektromos cégnél, illetve a Leoben melletti vasöntödében…
A grazi egyetemre negyven magyar fiatal járt ebben az időben, de sokan lemorzsolódtak. Tízen kezdtük el a testnevelés–földrajz szakot, de csak ketten végeztünk. 1967-ben, tíz év után szereztem meg a diplomát.
Feleségem ugyancsak ‘56-os magyar. A Vas megyei Egyházashollósról származik, fiatal lányként a közeli faluban – de már osztrák területen – élő rokonokhoz menekült. Ő is a grazi egyetemre került, gyógyszerészhallgatónak. Az egyetemi évek alatt házasodtunk össze, kezdetben albérletben laktunk. 1961-ben megszületett első fiunk, majd a második. Feleségem végül nem végezte el a gyógyszerészetet, de később diplomát szerzett a pedagógiai fakultáson.
Egyik grazi magyar diáktársamnak Pinkafőn éltek a rokonai, s egyszer elhozott engem ide focizni. Így ismertem meg Burgenlandot, amelyről korábban nem sokat tudtam. Legkevésbé múltjáról, történelméről… Már végzős voltam, s ilyenkor a hallgatóknak nyilvános előadást kell tartaniuk a többi diák és a tanárok jelenlétében. Etiópia jelenkori történetéből, Haile Selasszié császár uralkodásából készültem fel. Az előadással nem is volt baj, de amikor a vitára került a sor, nem tudtam érdemben szerepelni, mert ehhez kevés volt a némettudásom.
Ezután behívott az egyik professzor, akitől mindenki tartott. Gondoltam: vége a pályafutásomnak, csomagolhatok. De nem! A következőket mondta: „Somogyi úr, látom, maga tisztességes ember, sokat dolgozott, nem akarom, hogy eddigi erőfeszítése kárba vesszen. De nem lehet tanár, hiszen nem beszél azon a szinten németül. A burgenlandi magyarok történetét, néprajzát és kultúrtörténetét még nem dolgozták fel, legyen ez a disszertációja témája. S ha megszerzi a doktorátust, olyan helyen vállalhat állást, ahol nem szükséges a tanításhoz megkövetelt nyelvtudás.”
Három évig tartott, mire összeszedtem az anyagot. Közben megtanultam annyira németül, hogy a tanári vizsgát is sikerrel letettem. Először a pinkafői technikumba kerültem, majd a felsőlövői gimnáziumban tanítottam nyugdíjazásomig. Trianon előtt Őrvidék egyetlen magyar gimnáziuma Felsőlövőben működött, amely az elcsatolás után német nyelvű lett.
Itt sem volt olyan egyszerű az élet. Még tanítottak, s életkoruknál fogva vezető pozícióban voltak a nemzetiszocialista eszméket őrző tanárok. Előfordult, hogy nem álltak szóba velem, mert magyar vagyok; a fiatalabbakkal soha nem jelentkezett ilyen feszültség.
Meg kellett-e küzdenem a kisebbségi érzéssel és tudattal? Az idősebb magyarok panaszkodtak, hogy annak idején az utolsó padba ültették őket, „no, te magyar, neked jó lesz ott is”, a nemzetiszocialista időkben – 1938 és 1945 között – bezárták a magyar iskolákat, s később sem adták vissza őket.
Kezembe került egy hivatalos dokumentum, amely szerint a burgenlandi magyarokat ki akarták telepíteni a hitleri időkben, „hogy megtisztítsuk népünket az idegen elemektől. De most, a háború alatt nem lenne okos dolog ezt közölni a magyarokkal, mert ebből azt gondolhatnák, elismerjük a régi határokat, s a Nyugat-Magyarországon élő németeket átengedjük nekik.” Ebből azt olvastam ki, Hitler nemcsak Burgenlandra tartott igényt, hanem az egész Dunántúlra.
A kommunista időkben szégyellték a burgenlandiak magyarságukat, s ma már úgy van, mint sok helyütt a kisebbségeknél: a nagyszülő a kisebbség nyelvén szól az unokájához, az meg a többség nyelvén válaszol.
Manapság ismeretlen a népcsoporti feszültség, igaz, a burgenlandi magyarok nem is hangoztatják hovatartozásukat. Anyagilag nem élnek rosszul, politikai-hatalmi szempontból sem nyomják el őket. Az osztrákok jó politikusok. Bizonyos múltbéli eseményekre hajlandók és képesek fátylat borítani. Gondoljunk például a Trianon utáni soproni választásokra.
Ma már úgy szerepel az osztrák történelemkönyvekben: ez volt az egyetlen terület, ahol a magyarok ellenálltak, amikor Sopront és a környező néhány falut az osztrákoknak ítélték. A Rongyos Gárda tagjai nagyrészt az elszakított országrészekből származtak. A háború után nem térhettek haza, mögöttük több év frontszolgálat, fegyver volt a kezükben, s visszaverték az osztrák rendőrséget.
A frissiben létrehozott csehszlovák állam területi követeléssel lépett fel, mivel Burgenlandban és Nyugat- Magyarországon több mint ötvenezer horvát is élt. Folyosót akartak nyitni Burgenlandon és Nyugat-Dunántúlon át az északi és a déli szlávok között.
Amikor a Rongyos Gárda több alkalommal visszaverte az osztrák rendőrséget, a csehszlovák politikusok fölajánlották az osztrákoknak, hogy ők majd elbánnak a magyarokkal. Ettől nemcsak a magyarok, de az osztrákok is megijedtek. Tudták, ha az északi szlávok beteszik ide a lábukat, többé nem mennek ki.
Ekkor asztalhoz ültek az osztrákok és a magyarok, s megegyeztek: Sopront és a környező falvakat visszaadják Magyarországnak, ha a magyarok lemondanak a többi részről. Meg is állapodtak ebben, de az osztrák politikusok azt mondták: nem közölhetik ezt ilyen nyíltan a népükkel, ezért tartsanak népszavazást, s az osztrákok majd olyan feltételeket biztosítanak, hogy Sopron mindenképpen a magyaroké legyen. Ma már őszintén elmondják ezt az osztrák történelemkönyvek.
A soproni népszavazáson 72,8 százalékkal nyertek a magyarok. Ausztriában ma is elő-előkerül: csaltak a magyarok. De csaltak az osztrákok is. Sopron ugyanis diákváros volt, s amikor odakerült a fiatal, be kellett jelentkeznie. Végzés után örömmel távozott, kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy kijelentkezzen. S több idősebb tanárkolléga és professzor is elmondta nekem, bár régen nem Sopronban tanult, mégis odament szavazni…
A 72,8 százalék – s ez is szerepel ma már az osztrák történeti munkákban – nem teljesen fedi ugyan a valóságot, de megjegyzik, több mint két százalékot nem tudtak csalni a magyarok. Még így is 70 százalék fölött szavaztak a soproniak a Magyarországhoz tartozásról.
Fotó: Cser István
