„Kisebbségi létünk nem csak gyász és veszteség”

Szlovákiában már 1920 óta több mint félmillió magyar él. Nálunk tradíció, hogy a kisebbségi magyarság európai pártstruktúrák szerint tagozódik. A magyarok 1918 és 1938 között is többpártrendszerben politizáltak. A kommunizmus ezt természetesen felszámolta, azonban 1989 után három párt is alakult. Ez nem okozott meglepetést. A Magyar Koalíció Pártja (MKP), amely most nem jutott be a parlamentbe, 1997-ben kényszer hatására jött létre a három párt egyesüléséből. Vladimír Meciar olyan törvényt hozott, amely miatt össze kellett fonódniuk. A 2006-os választások után az MKP-ben tisztújítás volt, és az addigi vezető, Bugár Béla helyére Csáky Pál került. Bugár Béla valószínűleg ezt rosszul viselte, és úgy döntött, új pártot hoz létre. E pártnak az alapítótól függetlenül jómagam voltam a szellemi atyja. Többekkel együtt úgy éreztük, hogy európai gondolkodású emberekként érdemes lenne végre összefogni hasonló gondolkodású szlovák emberekkel. Azt mindannyian láttuk és elfogadtuk, hogy az európai határokon nem lehet változtatni, azonban felmerült bennünk a kérdés, mi lenne, ha a szlovákokkal együtt próbálnánk meg közös jövőképet kialakítani. Ez utóbbi érdekében és szellemében hozta létre Bugár Béla a Híd nevű pártot, amely a szlovákokkal közösen politizáló, modernebb, liberálisabb szellemiségű tömörülés lett. Az otthagyott MKP tagjai nagyon érzékenyen és dühösen reagáltak erre. Az utóbbi egy-másfél évet ez a kétoldali harag jellemezte. A kampány előtt a konfliktus gyűlölködésbe csapott át. Az MKP végig azt hirdette, hogy itt csak egyetlen magyar párt van, és ők képviselik a magyarság érdekeit. A Híd viszont a jövő pártjának nevezte magát. Elkeserítő volt látni ezt a küzdelmet, és az MKP került ki belőle rosszabbul. Tizenkét évi parlamenti jelenlét után kiesett a hatalomból. Nincsenek képviselői a parlamentben, és ez csakugyan megdöbbentő és vészjelző változás. A Híd színeiben viszont hét magyar képviselő bejutott a parlamentbe, és hét olyan szlovák, akik nemzetiségük ellenére nyíltan vállalják a magyar kisebbség ügyét. Jelen pillanatban feszültséget okoz, hogy vajon mennyire lehet hinni a bekerült szlovákoknak. A Híd nyolc százalékot szerzett, az MKP pedig négy és felet. A tízszázaléknyi magyarságból a Híd elvitt körülbelül öt százalékot, a maradék hármat pedig szlovákok adták. A szlovák társadalom két-három százaléka ezek szerint fogékony a magyarság ügyére. Bizonyára sok közöttük a vegyes házasságban élő, s vannak olyan tisztán szlovák emberek is, akik látják, hogy egy modern társadalomban nem lehet a kisebbség ellen politizálni. Ezenkívül azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Szlovákiában a magyarok mellett jelentős számú roma kisebbség is él. A szlovákoknak rá kell döbbenniük arra, hogy szavazóik 12-15 százalékát magyarok, romák, ukránok, oroszok, ruszinok, csehek alkotják. Meg kell érteniük, hogy egy ilyen soknemzetiségű államban tragikus lehet a kisebbségek elleni politizálás. A Híd bejutása a parlamentbe üdvözlendő esemény. Az MKP kiesése azonban gondot jelent. Egyrészt a félmilliós magyarság ügyét minél többeknek kellene képviselniük. Az MKP tagjai értékes emberek, távolmaradásuk a parlamenttől nagy veszteség. Másrészt a Híd pártnak óriási és egyedüli felelősséget kell most magára vállalnia. Mindenki nagyító alatt fogja vizsgálni lépéseiket. Azt pedig jól tudjuk, hogy a szlovák társadalomban az elmúlt négy évben – Ficóék és Slotáék hatására – erőteljes magyarellenes hangulat alakult ki. A Hídnak nem lesz könnyű dolga, és tizennégy képviselő nem biztos, hogy elegendő erre a nagy feladatra. Az anyaország kisebbségi politikája kapcsán ki kell mondanunk, hogy a kettős állampolgárság ügyét sajnos nem a megfelelő pillanatban terjesztették elő. Tény, hogy sok szlováknak van kettős, sőt hármas állampolgársága. Ez számukra nem lehet mellékes kérdés. A probléma az, hogy a felvetés a kampány kellős közepén történt, és a kormánypárt természetesen ennek megfelelően reagált. Az lett volna csoda, ha a szlovák fél nem így válaszol. A budapesti kormány által támogatott Csáky Pál is arra kérte Martonyi Jánost, várjanak még. A trianoni emléknap „bevezetése” a fentinél összetettebb dolog. Még mindig nem egyértelmű, miként kell ezt a napot megünnepelnünk. Az biztos, hogy kell és tudni kell róla beszélnünk. Ezt megtanulni nem a szlovákok vagy a románok feladata. Nekünk kell végigspekulálni, miként tudnánk méltó módon megülni, és hogyan tudnánk a gyászon és a veszteségen kívül más oldalról is megközelíteni június 4-ét. Jómagam saját kisebbségi létemet kilencven évvel Trianon után nem tartom annyira tragikusnak. A szláv közegben megtanulhattam a szláv nyelveket. A szlovák és a cseh nyelv birtokában könnyen megértem a lengyeleket, az oroszokat és a szerbeket. Olyan személyiségekkel beszélgethettem, mint Bohumil Hrabal, Jirí Menzel, Lech Walesa. Orosz filozófusokkal, írókkal találkoztam. Több nyelvet beszélő kisebbségiként rendkívül fontos szolgálatot tudnánk tenni mindkét oldalon. Kisebbségi létezésünk kérdésein gondolkodva nagyon fontosnak tartom tisztázni az anyaország szerepét is. A fő kérdés az, vajon mit tehet értünk politikai síkon, és mit kellene tennie a kultúra és az identitás megőrzése érdekében. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Ha az anyaország a határon túli kisebbség életét is megpróbálja politikailag befolyásolni, ahogyan az MSZP és korábban a Fidesz is megtette, akkor elkezdődik a magyarok favorizálása magyarokkal szemben, és annak sosincs jó vége. Ha a kultúránk és magyar identitásunk megőrzése a cél, akkor az anyaország nagyon sokat segíthet. Azonban – s ezt már nagyon sokszor elmondtuk – ne nélkülünk, és ne a véleményünkkel szemben.

Lejegyezte: Koncz Veronika