A magyar történelemből ismerünk néhány híres királyi feleséget. Ki ne hallott volna Gizelláról (Szent István), Gertrúdról (II. András), Beatrixról (Mátyás király), Erzsébetről, azaz Sisiről (Ferenc József) vagy az utolsó magyar királynéról, Zitáról (Boldog IV. Károly). Mária Terézia nem tartozik ebbe a sorba, mert ő saját jogán volt uralkodó a XVIII. században.
A veszprémi püspök koronázási joga Gizella Veszprémhez fűződő kapcsolatára vezethető vissza. A középkori források szerint ugyanis a bajor származású királyné alapította az itteni székesegyházat. Innen ered, hogy Veszprémet ma is a „királynék városaként” emlegetik.
A királyné-koronázás szertartása a középkortól 1539-ig a székesfehérvári Szűz Mária-bazilikában, a Habsburg-korszaktól kezdve pedig rendszerint Pozsonyban, majd Budán volt. A királynékat a XVI. század közepéig a Szent Koronával illették, majd a Habsburg- időkben a „házi koronával”. Ezentúl a Szent Koronát az esztergomi érsek csak a királyné jobb vállához érintette. Ő végezte a királyné felkenését is.
Az első ismert koronázó veszprémi püspök – mint a kiállításon megtudhatjuk – Rád nemzetségbeli Benedek volt, aki az utolsó Árpád-házi magyar király, III. András második feleségét, Habsburg Ágnest iktatta be az őt megillető méltóságba.
1392-től 1773-ig a püspökök voltak Veszprém vármegye főispánjai is. Itt kell megjegyeznünk, hogy a török hódoltság korában a veszprémi püspökök Sümegre tették át székhelyüket.
A magyar királyi dinasztiák (Árpádok, Anjou-Luxemburg, Jagelló, Habsburg) általában a szomszédos országok uralkodócsaládjaival létesítettek házassági kapcsolatot: jórészt bizánci, német, orosz, lengyel és itáliai hercegnők közül kerültek ki a magyar királynék.
A veszprémi püspököknek a XIV. századtól a Magyar Királyság végéig kijárt a királyné kancellárja cím. A királyság államformáját az 1946. I. törvény törölte el, majd az 1947. évi IV. törvény kimondta az örökletes nemesi rangok és címek megszüntetését, igaz, a katolikus egyházi méltóságokra nem vonatkozhattak ezek a világi korlátozások. A hercegprímási elnevezést hivatalosan 1951-től nem használták az esztergomi érsekek, amikor XII. Piusz pápa véget vetett a világi címek egyházi használatának. Jellemző a kor hazai viszonyaira, hogy Magyarországon ez a rendelkezés csak jóval később vált ismertté. A mindenkori veszprémi püspök (érsek) ma már nem „örököse” a koronázási jognak, és a kancellári cím viselésére sem jogosult. A királyné-koronázási jogról egyébként a kánonjog sem rendelkezik.
Rendkívül érdekes végigtekinteni a magyar királynék arcképcsarnokát. Nem mindegyiküket koronázták meg, nyilván adott esetben a sajátos történelmi helyzet miatt. A kiállításon azt is megtudhatjuk, hogy Gizella egyetlen hitelesnek tekinthető ábrázolása a koronázási paláston található. A koronázó püspökök között feltűnik néhány ismert név, a középkorból például Vetési Alberté, aki kétszer is elhelyezte a koronát Aragóniai Beatrix fején, aki Mátyás király halála után II. Ulászlónak is második felesége lett. Voltak kivételek is – megint csak az adott történelmi helyzet kényszerének engedve. Izabellát, Habsburg Ferdinánd feleségét 1539. március 2-án Várdai Pál esztergomi érsek koronázta meg, I. Lipót második feleségét pedig az a Gubasóczy János nyitrai püspök, aki a Zrínyi–Nádasdy–Frangepán-féle Habsburg-ellenes szervezkedés fölött ítélkező bizottság tagja volt 1671-ben.
A magyarok körében oly népszerű Erzsébet királynét az iskolaalapításairól ismert tudós, Ranolder János veszprémi püspök koronázta meg 1867. június 8-án. Ő később visszavonult Csopakra, és az oktatás színvonalának emelése mellett elsősorban a szőlőfajták nemesítésével foglalkozott. Az 1989-ben elhunyt Bourbon Pármai Zita utolsó magyar királynét az akadémiai tag báró Hornig Károly veszprémi püspök, bíboros koronázta meg 1916. december 30-án, a királykoronázással egy időben. Hornig egyébként alig egy hónappal később elhunyt.
A két utolsó magyar királyné külön kiállítást kapott az érseki palotában. A főúri építészeti környezetben jó stílusérzékkel mutatják be egykori bútoraikat, szobaberendezéseiket, illetve azokat az étkészleteket, amelyekből akár maguk a királyok is étkezhettek. Gyönyörű herendi és Zsolnay porcelánokat láthatunk. Az egyes termek visszaadják a királynéi lakosztályok hangulatát, közvetítik azt a felfokozott érzelmi állapotot (ehhez az uralkodói gondok miatt olykor feszültségek társultak), amelyben a feleségek várták uralkodó férjüket. Ugyanis az sem volt természetes, hogy mindennap és többször találkoztak volna.
Erzsébet és Zita. Két magyar gondolkodású és érzelmű császár- és királyné, aki – a királyi férjjel együtt – „Magyarország jogainak, alkotmányának, törvényes függetlenségének, területi épségének sértetlen fenntartását vállalta”. A kiállítás egyik része e két nehéz – birodalmi problémák kereszttüzében szorongatott – asszonyi sorsot mutatja be, életük legszakrálisabb pillanatát, a magyar királyné- koronázást állítva a középpontba.
1867. június 8. és 1916. december 30., reggel hét óra. Huszonnégy ágyúlövés hangzik a Gellért-hegyi Citadelláról, majd főnemesi zászlóvivők vonulnak a Szent Korona körül, ott látjuk a koronázási jelvényeket, a gyémántkoronát, „alázat és legmélyebb meghatódottság” – mint írták egykoron. „Őfelsége, a királyné a budavári Nagyboldogasszony-templomban a legfelső lépcsőfokra helyezett vánkosra térdel, a veszprémi püspök fejére teszi a házi koronát, a hercegprímás pedig a nádor helyettese által az oltárról felvett Szent Koronát a nádor helyettesének segítségével Őfelsége jobb vállára teszi.”
1867-ben egy hanyatló birodalom az alkotmányos berendezkedés útján közös államiságot vállalt Magyarországgal, a „boldog békeidőktől” a teljes összeomlásig. A legendát és az idealizmus éveit a több mint fél évszázadig uralkodó Ferenc József temetése zárta le 1916-ban – fogalmaznak mai történészek. Mi magunk tartózkodjunk most az ítélkezéstől, s hogy a históriánkban máig következő drámai időszakokat felidézzük. Maradjunk meg inkább abban a tanulságos és sokatmondó hangulatban, amelyet ez a különleges kiállítás nyújt nekünk.
Fotó: Elmer István
