Fotó: Kissimon István
István kultuszának különleges és sokrétű történetét mutatja be a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban augusztus 31-én nyílt István, a szent király című kiállítás. A tárlat az első királyunk halálának kilencszázhetvenötödik, illetve oltárra emelésének kilencszázharmincadik jubileuma alkalmából meghirdetett Szent István-emlékév záró rendezvénye.
A kiállítást Smohay András igazgató és munkatársai nem a „klasszikus” időrendi szervezőelv szerint rendezték, hanem különböző tematikus részeket alakítottak ki. Így egymás mellett láthatunk olyan műtárgyakat, amelyeket egyébként évszázadok választanak el egymástól. „Ez sajátos időbeli folytonosságot kelt, ami fontos, hiszen Szent István király tiszteletének éppen az a legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy a kezdete óta folytonos” – méltatta a kiállítást Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.
A legújabb kutatási eredményeket felhasználva István ezeréves tiszteletének kevéssé ismert mozzanatai is hangsúlyt kapnak a kiállításon, ezért a látványos és híres műkincsek mellett ritkaságok, rejtőzködő érdekességek is láthatók most Székesfehérváron.
„A tárlaton, mint címéből is kiderül, István király szentségére helyeztük a hangsúlyt. Ezért jutottak benne kiemelt szerephez ereklyéi” – mondta a megnyitón Spányi Antal megyés püspök. A történelem során most először látható együtt Szent István zágrábi, kalocsai és székesfehérvári ereklyetartó mellszobra. A bécsi Stephansdomban őrzött ereklye több mint nyolcszáz év után tért vissza Székesfehérvárra, Dubrovnikból pedig hatszáz év után hozták vissza Magyarországra államalapító királyunk állkapocsereklyéjét a kiállítás három hónapjára. „Mindezzel voltaképpen régi adósságot is szeretnénk törleszteni, hiszen az Európa különböző városaiba került Szent István-ereklyék összegyűjtése, teljes körű bemutatása mindmáig nem történt meg” – tette hozzá Spányi Antal.
Az egyházmegyei múzeum abban a különleges helyzetben van, hogy az ereklyék és más műkincsek történeti értékei mellett azok spirituális, vallásos jelentőségére is felhívhatja a figyelmet. Teheti ezt úgy, hogy nemcsak a régmúlt emberének jellemzőjeként beszél Szent István tiszteletéről, hanem megmutatja annak máig tartó történetét. A kiállítás szervezői megpróbáltak teljes képet nyújtani az államalapító király koráról, országépítő tevékenységéről, legendájáról, alakjának művészeti ábrázolásairól és szentté avatásának körülményeiről, kultuszának politikai és népi rétegeiről is.
„Minden nemzedéknek meg kell ismernie, meg kell értenie, valamint újra és újra fel kell mutatnia Szent István alakját és művét” – hangsúlyozta Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke a kiállítás megnyitásakor. Arról, hogy a mai nemzedék számára mennyire élő egy csaknem ezer éve élt uralkodó öröksége, a múzeum folyosóját díszítő plakátok árulkodnak, amelyeken modern életünk képei és az 1027-ben megfogalmazott Intelmek mondatai meglepő, mégis valóságos egységet alkotnak.
A kultusztörténet sokszínűségét leginkább Szent István művészeti ábrázolásainak változatossága tükrözi. Már a legkorábbi alkotásokon is feltűnnek az attribútumok, amelyek ma is meghatározzák, hogyan képzeljük el Istvánt: idős, szakállas királyként, uralkodói jel- vényekkel. Leggyakoribb ábrázolásain Szent István a Szűzanya oltalmába ajánlja az országot, pedig ez a téma csak fokozatosan, főleg a hazánkat fenyegető háborúk idején alakult ki. A jelenet, amikor István a koronát átnyújtja a Magyarok Nagyasszonyának, csak a XVII. században öltött testet. Sajátos típust képviselnek azok az alkotások, amelyeken a király az országgal együtt fiát, Imre herceget is Mária oltalmába ajánlja.
István és Imre a XIII. század végétől jelennek meg együtt műalkotásokon, majd Nagy Lajos uralkodása idején terjedt el a három magyar szent királyi férfi (Sancti Reges Hungariae), István, Imre herceg és László közös ábrázolása. A török hódoltság alatt a Magyarok Nagyasszonya mellett ők hazánk pártfogói.
A XX. századi és a kortárs művészetben egyrészt új kifejezési eszközöket kerestek a művészek, másrészt a korai, középkori előképekhez nyúltak vissza István király megjelenítésekor. Így fedezhetünk fel hasonlóságot a XIII. századból származó kalocsai királyfej és Ozsvári Csaba Szent Istvánjának vonásai között.
A kiállítás középpontjában a három ereklyetartó mellszobor áll. A zágrábi hermát 1635-ben Francesco Barberini bíboros, VIII. Orbán pápa unokaöccse ajándékozta a horvát székesegyháznak. Nemrég felfedezett dokumentumok igazolják, hogy az ereklyetartó Francesco Spagna római ötvösművész munkája, talapzatát pedig egy Giovanni Lorenzo Bernini által készített minta alapján öntötték.
Szent István fejereklyetartója a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum tulajdonában van. Mária Terézia 1769- ben Ragusából (Dubrovnikból) visszaszerezte István koponyaereklyéjének egy darabját, amelyet 1778-ban Székesfehérvárnak ajándékozott. A mellszobor alakú tartót Ignaz Sebastian Würth bécsi ötvösművész készítette.
A Kalocsán őrzött herma Bachruch Károly morva származású ötvös munkája, amelyet saját készítésű szerszámaival 1893 és 1896 között alkotott. A szobor talapzata már Császka György kalocsai érsek elképzelései alapján készült, aki 1898–1899-ben, két részletben vásárolta meg az ereklyetartót a kalocsai főszékesegyház számára.
A dicsőséget és hatalmat sugárzó műkincsek után a szent király kultuszának egy egészen más rétegét is megismerhetjük a kiállításon. Az utolsó teremben olyan használati tárgyakkal találkozunk, amelyek István egészen hétköznapi, nemegyszer minden szakralitástól mentes tiszteletéről árulkodnak. Itt szembesülhetünk azzal, hogy első királyunk öröksége milyen mélyen beleivódott kultúránkba. Elég csak azt számba venni, mennyi minden viseli ma is Szent István nevét: nemcsak templomok és utcák, de például sportegyesület, kórház, pizzéria és konyakos meggy is.
Számos kérdés maradt még megválaszolatlan Szent István életével kapcsolatban, ám – ahogyan a kiállítás rendezői megfogalmazták – „két dolgot biztosan állíthatunk: Magyarország első királya volt és szent”. És ez elég indok, hogy tisztelettel őrizzük örökségét.
(A kiállítás december 11-éig várja a látogatókat.)
